Emlékezés Mosonyi Kiss Gusztáv grafikusra a szarvasgombászati témához kötődő művei ürügyén - I. rész

XV. Magyar Szarvasgomba-termesztés napja, Prónay-kastély, Alsópetény, 2024. április 13.

Mosonyi Kiss Gusztáv grafikus, a szentendrei Vajda Lajos Stúdió egyik alapító tagja, 2016. szeptember 24-én hosszan tartó betegség után életének hatvannyolcadik évében hunyt el. Halála előtt két-három héttel egy furcsa előérzet szürreális könnycseppjeként (magam termelte) hosszúra nyúlt pirospaprikát akasztottam lehunyt szemű önarcképének sötétbarna keretére, hogy emlékeztessem magamat, fel kell, hívjam őt, mi van vele. Guszti nem várta meg jelentkezésemet – kilencedikként a vajdások közül – elment anélkül, hogy elköszönhettünk volna egymástól. Nehéz sorsú, majdhogynem irányíthatatlan, öntörvényű, terhelt ember volt, ám rendkívül okos, éles eszű, kiváló művész, akire ijesztően kemény testi szenvedést mért a sors, amit ő – a nehéz pillanatokban mindig mellette álló élettársa, barátja szavaival élve – meglepő önuralommal és intelligenciával viselt el. Félig-meddig előre látható volt korai távozása, bár nem egészen így képzeltem el a jövőt. Az említett lehunyt szemű, kalapos, bajuszos önarcképe, amely egy egyszerű, kisméretű, finoman kidolgozott ceruzarajz, azóta is búcsúzkodik tőlem az asztali telefonunk fölé akasztva.

A szemem előtt van egy másik rekvizituma, a 2001-ben készült, egyetlen komoly, szépen tervezett és kivitelezett katalógusa, amelynek borítójára az 1968-as datálású Úton jelölésű rajzát helyeztük. A mű valószínűleg Jack Kerouac azonos című kultuszregényének grafikai át érzete. Az idősíkokat és a térrétegeket, a súlytalanságállapotot és a sebességérzetet, a centrális és a madárperspektívát bravúrosan ötvöző kép áttetsző repülőszőnyegén egy légiesen megrajzolt fiatal pár hasal, utazik, száll, lebeg a végtelen felé: a lány mellett egy bőrtáska, a fiú mellett egy borosüveg látható. Mosonyi Kiss Gusztáv autonóm rajzain mindig pontosan és telitalálatosan fogalmazott. Ő elszállt az örökkévalóságba, foglaljuk hát össze, mit is kell tudnunk róla, a született őstehetségről, az egészen rendkívüli látó- és láttató képességgel rendelkező grafikusról, a lelki és szellemi adományokban bővelkedő, ám az anyagi javakban és az elismerő pártolásokban szűkölködő, erényeiben olykor megingó, érzelmeiben esendő képzőművészről.

Anyja neve után Mosonyi, apja neve után Kiss Lajos Gusztáv 1949. április 25-én született Kisújszálláson, az Alföld és az „ősnyugalom” körülbelüli kellős közepén, ahol dacára az ’50-es évek padlássöprögető, kollektivizáló, körömtépegető, hidegháborús légkörének, meg a kisemberek élete munkáját is könyörtelenül negligáló államosításoknak, viszont hála a történelmi hagyományaiban élő mezővárosi miliőnek, a szomszédokat és barátokat tisztelő zár nélküli kapuknak és ajtóknak, valamint a gyermekeket szerető türelmes nagyszülőknek – eszmélése a paradicsomi létállapot jegyében telt el. Azonban a család anyagi helyzetének megrendülése okán, ebből az Édenből kiűzetvén, hétéves korában már a világtörténelem akkori kohójának és színpadának kulisszái között találta magát. Vagyis a forrongó, lázban égő ’56-os Budapesten, a városmajori Maros utcában, édesapja testvérének a lakásában, ahol – hogy az ő szavajárásával éljek – „hullott a cserép, mint a csendes nyári eső”, „a bácsik kint az utcákon és tereken lövöldöztek egymásra”, „éppen nem kellett iskolába járni”, s „mindent összevetve, a bizakodás és a szabadság légköre uralkodott”.

A romos vár közelsége, a Hadtörténeti Múzeum látogatható anyaga, a családi összejövetelek hazaszeretetes beszédtémái, a második világháború mindenütt megtapasztalható titokzatos nyomai, valamint ’56 véres és hősies „happeningjének” katartikus epizódjai, és friss emlékképei tehát, már csak véglegesítették benne a korán kialakuló,  haláláig tartó históriai érzékenységet. Példának okáért a fegyverek hátborzongatóan titokzatos világa iránti megmagyarázhatatlan vonzódását, illetve a történelem tárgyi, szellemi és vizuális jelenségei irányában megmutatkozó kiirthatatlan érdeklődését.   

Rajztehetsége korán megmutatkozott. A képzőművészeti gimnáziumot azonban – ahol bevallása szerint nagyon jól érezte magát, és a szakmai ismeretek elsajátításán kívül jóformán csak a történelem érdekelte őt, s ahol egyébként a sors különös játékaként Aknay Jánossal, a későbbi Vajda-stúdiós társsal egy padban ült – az otthoni feszültségek, illetve a koraérettség okán nem tudta, nem akarta befejezni. 1966-ban – nem követve nővére példáját, aki ugyanide járt, és le is érettségizett – szülői beleegyezéssel kikérette magát az intézményből, hogy most már a Nagyvárad téri lakásukból elköltözve minél előbb önállósíthassa magát, s hogy a saját elképzelései, rögeszméi szerint élhessen.

Hamarosan raktárosként elhelyezkedhetett a Néprajzi Múzeumban, ahol a magyar osztályon dolgozhatott. A Múzeum raktári anyagát bújva, valamint a gyűjtő utakon az országot járva a tárgyi néprajz csodálatosan gazdag világa elragadtatásra késztette őt. Az itt szerzett ismeretek és tapasztalatok egy főiskolányi időszak tudásanyagát pótolták számára. Először érezte úgy, hogyha nem történik vele semmi rendkívüli, akkor az élete sínre kerül. A sors azonban kíméletlenül közbeszólt, és 1968-ban a Néprajzi Múzeumból elbocsátották.

Így került Gusztáv 1968–69 táján Szentendrére, ahol hamarosan, és a világ véletlenjeinek legtermészetesebb módján – hiszen „az eltévedt napok a Napba néznek és megvannak” – megismerkedett ef Zámbó Istvánnal, valamint a köréhez tartozó néhány, többnyire a képzőművészet valamely műfaját amatőr és autodidakta módon űző fiatalemberrel, és ettől kezdve részt vett az Októberi Szabadtéri Tárlatokon, amelyből kinőtt a később legendássá váló szentendrei Vajda Lajos Stúdió.

Egykori beszélgetéseink során egyértelműen kiderült, hogy Gusztáv számára Szentendre volt az a választott hely, ahol, ha rövid időre is, de boldognak, önfeledtnek és elégedettnek érezte magát. Ezt az időszakot, hol Aranykornak, hol meg egyszerűen csak Boldogságos állapotnak nevezte. Itt szabadnak érezhették magukat a fiatalok. Az egymás között csak Zöldtakonynak nevezett Zöldfa vendéglőben, a Művész presszóban, a Duna-parton vagy a város bármely pontján rendszeresen találkozva, mindenki mindenkivel összekeveredve, összevegyülve egyenlőnek és egyenrangúnak érezhette magát. A hivatásos és az amatőr művészek között nem voltak koncepciós viták. A spontaneitás, a játékosság, a bolondozás, az ötletszerűség és saját rögeszméik szerint, a képzőművészet közös nevezője mentén éltek. Mindenki úgy volt kerek egész, amilyennek megismerték egymást.

És most idézem őt: „összességében mégiscsak egy hihetetlenül gazdag, sűrű szellemi mozgást hoztunk létre, amit ha anyaggal kellene kifejeznem, biztos, hogy megállna benne a kés. (…) Úgy gondolom, hogy jobban tette volna a hatalom, ha nem nyúl bele ebbe az egészbe. Egy pillangót se lehet megfogni következmények nélkül! (…) Ez az egész tulajdonképpen egy nagy varázs volt. Hogy honnan jött és hogyan alakult ki, megfoghatatlan”.

Főkép: MOSONYI KISS GUSTÁV, Banderillero, 1974, szitanyomat, papír, 26,5x19,5 cm

Szövegközi képek: MOSONYI KISS GUSZTÁV, Úton, 1968, tus, papír, 37x26,5 cm, MOSONYI KISS GUSZTÁV, Verseny, 1974, tus, papír, 35x70 cm, MOSONYI KISS GUSZTÁV, Hadész elrabolja Persephonét, 2002, tus, papír, 30x21 cm

Galéria: MOSONYI KISS GUSZTÁV, Apokalipszis, 1973, tus, papír, 40x28 cm,  MOSONYI KISS GUSZTÁV, Justice for Hungary, 1993, szitanyomat, papír, 22x28 cm,  MOSONYI KISS GUSZTÁV, Virágoskert, 1971, tus papír, 50x30 cm

További képek