Mosó Masa mosodája a Kabóca Bábszínházban

Sramó Gábor nyolc év után ismét megrendezte Mosó Masa mosodája című nagysikerű produkcióját a Kabóca Bábszínházban. A díszlet, a zene, a koncepció a régi, a színészek újak, és a korábbi veszprémi verzióhoz képest a jelen adaptációban élőzenével játssza a színház a darabot. Szántó Viki interjúja Sramó Gáborral.

– Hogyan érezted magad a munkafolyamat alatt? Milyen érzés volt egy régen megalkotott produkciót más színészekkel ismét újraálmodni?

– Van egy kettősség bennem, mivel a Mosó Masát elég sok helyen megrendeztem már, volt néhány felújításom is, például a Bóbita Bábszínházban. Így amikor megkaptam a felkérést és tudatosult bennem, hogy megint Mosó Masát kell csinálnom, nem éreztem túl nagy kihívásnak. Nem az történik, mint egy új produkció létrejöttekor, hogy az ember fellelkesül az anyag láttán, de amikor újra átolvasom a szövegkönyvet, s leülök megbeszélni a színészekkel, akkor azonnal elkap a lelkesedés, visszajönnek azok az érzések, amelyek gyakorlatilag minden Mosó Masa-előadás rendezése során megjelentek. Hogy azt éreztem, nagyon szeretik a színészek, és nem utolsó sorban szereti a közönség. Ez egy olyan előadás az életemben, amelyet az ország különböző pontjain több mint százszor játszottak, nagyon nagy szériában ment számtalan városban, és mindenütt szerették. A Kabócában mindig jól érzem magam, ismernek az itt dolgozó műhelyesek, irodisták, műszakosok, mindig öröm egy már jól működő csapattal együtt dolgozni.

– Mitől ennyire örökérvényű maga az előadás? Az kétségtelen, hogy maga a történet, a mese egy örök darab, de mitől ennyire népszerű a te bábszínházi adaptációd?

– Ez azért is nehéz kérdés, mert régebben azt válaszoltam volna erre a kérdésre, hogy mert mindenki a Mosó Masán nőtt fel – de azt hiszem ez egyre kevésbé igaz. A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években ez még igaz lehetett, de ma már ennek a könyvnek nincs meg az a nimbusza, ami akkor megvolt. De szerintem a szövegkönyvben a Szász Ilona által működtetett dramaturgiai technika (a kis pergő etűdök sorozata, lényegében egy utazó történet)  nagyon jól működik kis gyerekeknél, mert  nem igényel hosszú koncentrációt, de minden jelenetnél bejönnek szerethető mesefigurák, manók, sárkányok, tündérek, állatfigurák. Ezekkel nagyon lehet azonosulni, a szövegnek pedig egyszerű, de ugyanakkor kifejezetten játékos a nyelvezete, és mire elfáradna egy-egy jelenet, vagy már nem kötné le a gyerekek figyelmét, utazunk is tovább Tündérországba. Ebben nagyon nagy szerepe van Rozs Tamás zenéjének, aki fülbemászó slágereket írt a darabhoz. Az élőzene szerepeltetése pedig mindig jó lehetőség. Nagyon örültem, hogy van olyan kolléga, aki élőben tudja kísérni az előadást, ez minden gyerekelőadásban nagyon fontos, ha van rá lehetőség.

 

– Ez egy olyan produkció, amelyet nagyszínpadon és kis kamaratermekben is lehet játszani. Szerinted melyik térben él meg jobban az előadás?

– Ilyenkor jelenik meg hátrányként az, hogy színházigazgató is vagyok, mert ha csak rendező lennék, kicsit erőszakosabban mondanám, hogy kizárólag kis teremben játsszák, mert az első változat eredetileg oda készült. Színházigazgatóként azonban tudom, hogy milyen nehéz helyzetben vannak a bábszínházak, így az előadásnak született egy nagyszínpadi változata is. Veszprémben most párhuzamosan tudtuk mind a kettőt próbálni. A nézői visszajelzések alapján azt mondhatjuk, hogy itt is-ott is működik a produkció, mivel elég mozgalmas a darab, be lehet vele járni, mozogni a nagy tereket. De azért a kamaraterem ennek az igazi terepe, az intimitás minél nagyobb megélése, a gyerekekkel való közvetlen kapcsolatfelvétel a cél.

 

 

Fotó: Kabóca Bábszínház

        Bóbita Bábszínház

További képek