Konnexió

Németh Marcell szobrászművész kiállítása - Szolnok, 2024. június 14. – augusztus 04.

Németh Marcellel régóta ismerjük egymást, még 2008 tavaszán találkoztunk a Lüktetés című kiállítás kapcsán, amikor a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem összefogásából egy csoportos kortárs művészeti kiállítás született Szadán, a Székely Bertalan Művészeti Központ Műteremház Galériájában. A tárlathoz készült katalógusba én írhattam szöveget Németh Marcell idekészült, (egyébként tőle szokatlan módon) fából faragott, elválaszthatatlanul összefonódó, nagyméretű, íves munkájához.[1] Az azóta eltelt években pedig nyomon követem alkotói tevékenységét, időről időre összefutunk, van hogy egy-két év is eltelik közben, de az az érzésem, mintha valahogy mindig ott folytatnánk a beszélgetést, ahol abbahagytuk. Alapvető világnézetében, művészi elgondolásaiban és alkotói tevékenysége során ugyanis most is éppen olyan akkurátusan és magabiztosan tudja, hogy merre vezet az útja, mint annak idején, fiatal pályakezdő alkotóként.

Legutóbbi beszélgetésünk, mikor a művészettörténész faggatja a művészt, nagyjából így foglalható össze:

Azt kérdezem: Milyen helyek ezek?

Ő azt mondja: Nem-helyek. Mindannyiunké, és mégis senkié.

Én erre: Na jó, de hol vagyunk mi? Hol az ember?

Hangzik a válasz: Mindenhol és sehol. Kézzelfoghatóan, láthatóan ugyan nincs ott, de érzed minden vezetékhuzalban, gyárkéményben, emeleteken át kígyózó, hátsó lépcsősoron, stégeken és ablakokon.

Mire én: És mindezt acélba foglalva? Túl rideg, merev anyag, nehéz vállalás.

Ő: Nekem való, a mondanivalómnak. Aprólékosan, precízen, elmélyülten. Nem tudom másként.

Én: Ráadásul teljesen lehetetlen módon falra teszed, síkban tartod. Hogyhogy?

Ő: A játékhoz kell: finom kísérletek a dimenziók között, sík és térbeliség, fények és árnyékok között.

Én: A felületek tükröződése?

Ő: A legfontosabb. Mindig fehér.

Én: Mi a helyzet ezekkel az újabb kerámiákkal? Nem tudja azt, amit az acéllemezek.

Ő: Dehogynem, sőt. Izgalmas, egészen új lehetőség.

Én: Végülis grafikai és térbeli elemek rajzolatai születnek itt is.

Ő: Vések, hegesztek ezeknél a munkáknál is, csak teljesen másként. Más a hordozó, más a textúra, eltérő bánásmódot igényel, vele artikulálódik az üzenet is.

Én: És mi lesz így a tükröződésekkel?

Ő: Hát nem látod? Gyönyörű a fehér felületen.

Ezek alapján igyekeztem felfejteni Németh Marcell alkotásainak mibenlétét a további gondolatmenetben:

Nagyméretű acélreliefjein a tér gyökeresen új típusú megtapasztalása, az ipari társadalom megváltozott térélménye és térfelfogása érhető tetten, amely összekapcsolódik a térelméletek kortárs esztétikai problematikájával és az elidegenedés-elméletekkel. Mesterséges, ember alkotta téri konstrukciók, amelyeknek létrejötte, működése, funkcionalitásának megvalósulása elképzelhetetlen lenne az ember nélkül – gondolhatunk akár az autópályákra vagy a horizontot behálózó, monumentális tartóoszlopokon nyugvó vezetékhálózatokra –, amik azonban minden esetben nélkülözik az ember tényleges jelenlétét. Talán ez a hiány okozza azt a végtelennek tűnő ürességet, amely megragadja a befogadót Németh Marcell munkái előtt szemlélődve. Olyan közösségi tereket látunk ezeken az alkotásokon, ahol nap mint nap rengeteg ember megfordul, utazik, dolgozik. Egyfajta kivonatát, esszenciáját kapjuk a látványnak, amelyet ugyan mindennap láthatunk, de mégsem így, nem ennyire átfogóan, nem ilyen közelségbe vonva. Az indusztrializált külvárosok gyakran erőteljes alulnézetből ábrázolt póznafejei, gyárkéményei a képtér függőleges és vízszintes tengelyek mentén felépülő feszes rendszerében realizálódnak. Kizárólag a legszükségesebb vizuális információk kapnak helyet a Szabad tér vagy az Exit darabjain, anélkül azonban, hogy absztrakttá válna az ábrázolás. Az alkotó akár egy plasztikán belül is több nézőpontot teremt, a grafikai elemeket érvényesülni hagyja, mégis a teret bravúros fogásokkal, extrém rövidülésekkel és szélsőséges perspektivikus torzításokkal komponálja.

Németh Marcell saját bevallása szerint a stég olyan szimbolikus erővel bíró téri szituáció, ami lefordítja számára az egyén természethez és környezetéhez való viszonyát, egyszerre összeköti és elválasztja az embert a környezetétől.

Ezek a part közelében, a víz fölött elhelyezett, cölöpökön nyugvó, általában deszkákból összeácsolt, gyakran korláttal is felszerelt, lapos térszelvények a civilizáció jelenlétét hirdetik, az emberi beavatkozás, térfoglalás ikonikus letéteményesei. Azt reprezentálják, hogy az ember milyen nehezen, sőt talán egyáltalán nem képes együtt élni az őt körülvevő természettel. Élvezni kívánja annak minden adottságát és ajándékát, de nem úgy, hogy alárendeli magát a természet ritmusának; asszimilálódás és alkalmazkodás helyett inkább helyet követel magának. Például megépít egy stéget a víz közepén, hogy hosszú pallókon át jusson be a legcsodálatosabb helyekre anélkül, hogy meg kellene küzdenie a szúrós nádasokkal, az iszapos-homokos aljzattal, vagy hogy egyáltalán vizes lenne a lába. Elkerít, lehatárol, kirekeszt. Ha kell, akár saját magát is korlátokkal határolja körbe.

Egy hidrobiológus egy 2023-as interjúban azt mondta, hogy jelenleg 1700–1800 olyan bejáró található a Balatonnál, amelyik nádason halad keresztül. Előfordul, hogy ötméterenként építettek egyet, mert a parti ikerház két tulajdonosa nem akar egy stégen osztozni. Csak annyi nádat hagynak meg a kettő között, hogy ne lehessen egymáshoz átlátni. Márpedig a nádas az ember és a víz közötti pufferzóna, fontos szerepe van abban, hogy megvédje a vizet az emberi terheléstől, nem engedi vissza a szemetet, vihar idején védi a partot.[2] 

Ez a fajta problémaérzékeny odafordulás és figyelemfelhívás Németh Marcell munkáiban szinte mindig tetten érhető, a korábbi acéllemezekre készített példáktól a stég-sorozatokon át egészen a festett papírnyomat kerámiákig. A mögöttünk látható Lámpák triptichonja is az ember természetellenes beavatkozására világít rá a dolgok rendjébe. Ahelyett, hogy a nappalok és éjszakák váltakozásához alkalmazkodnánk, s felvennénk a természeti jelenségek körforgásának ritmusát, inkább hatalmas, vakító reflektorokkal szelünk ki magunknak egy jókora darabot a sötétségből, hiszen holmi sötétbe burkolódzás nem akadályozhat meg bennünket abban, hogy tömegek szurkolásának dübörgő zajában mindent eldöntő sportmérkőzéseket vívjunk.

A legutóbbi években, vastag kerámialapokra készített alkotások egy rendkívül érdekes, új irányt mutatnak az alkotó munkásságában. Ugyan nem példa nélküli, hogy a kerámiához fordul. Főiskolai tanulmányai idején már foglalkozott az általa preferált köztes terek, kiüresedett aluljárók és metrókocsik megjelenítésével festett terrakotta hordozón. Ám most egy új, a céljaihoz, alkotói módszeréhez megfelelőbb anyagot talált. Ezekben az esetekben is az egyes dimenziók közti átmenetek, a mértani pontossággal szerkesztett tengelyek, térbeli rövidülések, tökéletesen illeszkedő metszéspontok és diagonálisok teremtik meg a síkban tartott kompozíciók térbeli játékát. A Szabad tér és a Vízről vázlatain is az eddigi munkássága során meghatározó, alapélményekből származó motívumkötegeket dekonstruálja; fundamentális elemekre bontja az emlékeiből táplálkozó látványvilágot (a stéget, a darut, stb.). Kivágja kartonból a formákat, belenyomja az anyagba, lenyomatot készít, ami szépen visszaadja az ábrázolni kívánt alakzat legapróbb részleteit is. Olykor fekete akrilfestéket óvatosan csurgat a nyomott forma vonalaiba, hagyja hogy finoman cikázva kitöltsék a keskeny vájatokat. Olyan hordozóanyagra lelt ebben a fajta kerámiában, aminek a felülete hasonló módon működik, fehérsége olyasféle tükröződést tesz lehetővé, mint amire az acéllemezekre készült munkáknál is törekedett. Több esetben még festéket sem használ, csupán az agyag egynemű matériája, a felület fehérsége érvényesül, itt kimondottan a nyomvonalak rajzolata mentén kialakuló árnyékok és fények dialógusa mutatkozik meg.

Évekkel ezelőtt egy megnyitó alkalmával használtam a nem hely kifejezést Németh Marcell alkotásai kapcsán,[3] amely fogalom Marc Augé francia antropológustól származik.[4] Meghatározása szerint ezek a nagy ipari területek, pályaudvarok, építkezések és autópályák, a használók névtelenségét, magányát, láthatatlanságát reprezentálják. Az itt kiállított alkotásokon megjelenő helyek is ilyenek. Életünk zárójelei, ahol mindig csak áthaladunk. Periferikusak, átmenetiek, identitásnélküliek. És Németh Marcell rendkívül kifejezően mutat rá alkotásain keresztül a hozzájuk szorosan tapadó, az idő és a személyes identitás felfüggesztésével járó tapasztalatra.

 

Németh Marcell szobrászművész kiállításának megnyitója Szolnok, 2024. június 14. 15:00 óra

 

További képek