EŐRY EMIL emlékére (Rábacsécsény, 1939.06.08. – Érd, 2024.07.17.)

Eőry Emil több mint 2300 munkáját tette fel a számára oly nélkülözhetetlenné váló Fészbukra, de gyanítom, hogy műveinek száma ennél jóval több. El kell ismerni, hogy elképesztően termékeny alkotó és értékes ember volt.

Művészetét egy mindig megújulni kész, egyéni ízű, tiszta ideákat és paradox helyzeteket egyaránt felmutatni képes, józan modernség jellemezte. S ezért e becses józanságért se életében, se művészetében nem volt hajlandó átlépni bizonyos határokat. Alkotásaival nem felforgatni és megbotránkoztatni akart, nem a sötét erőket kívánta felébreszteni az emberben, épp ellenkezőleg, mértéktartásával, bölcsességével, egyensúlyozó magatartásával, formai és kompozíciós bravúrjaival, esetenként heroizmusával, keser-iróniájával és lényegre tapintó, olykor finom humorba is csomagolt groteszkségeivel az értelmi megvilágosodást, a lélek és a szellem érzelmi, gondolati, esztétikai és erkölcsi megtisztulását kívánta szolgálni.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Formai meglátásai, kérdésfeltevései már önmagukban is filozofikusak voltak. Egyáltalán, az egész életműve merő bölcseletként értékelhető. Szinte nincs is olyan munkája, amely ne hordozta volna ezt az alapállását. Ennek az alapállásnak a tónusa azonban nagyon komoly, nagyon mély megfigyelésekből és tapasztalatokból táplálkozott. Életszemlélete – éppen őszinteségéből fakadóan – nemcsak melankolikus, de olykor a rezignációtól és a pesszimizmustól sem állt távol. Már a pályakezdése is számveté­sekkel indult. S azóta is minden munkájában ez történt vele: számot vetett az életekkel, hivatásokkal, művészetekkel, művészettörténetekkel, stílustörekvésekkel, divatokkal, önkorlátozásokkal, önhittségekkel, logikákkal, színekkel, formákkal, kompozíciókkal, témákkal, elődökkel, alkotói rokon lelkekkel, származásokkal, társadalmi létformákkal, közösségekkel, egyénekkel, önarcképekkel, hitekkel, vallásokkal, természetlátásokkal, politikákkal, esszenciális létérzésekkel…

Eőry Emil az univerzális reneszánsz polihisztorok kései utóda volt. Stílus-bolyongásaiban, stílus-énjeiben, stílus-szerepeiben amolyan mindig úton lévő – „szellemféle” –, világító rész-egész ember, aki valójában nem stílust, hanem kifejezést keresett művei megszületéséhez. Kis- és nagyszobrokban, emlékművekben, érmékben, domborművekben, plakettekben, festményekben és grafikákban gazdag munkássága megkerülhetetlen jelensége a magyar kortársi, a 20–21. századi képzőművészetnek.

Ha egy festőnek problémája támad a világgal, önmagával, fessen önarcképet! – mondja az individuális alkotói ösztön és a több évszázados tapasztalat. A világhírű alkotók közül állítólag Rembrandt (1606–1669) festette a legtöbb önarcképet, összesen mintegy hatvanat.

Ha Eőry Emil önportréinak sokféleségét, kaleidoszkópját, önvizsgálati Én-képeit, szerep- és helyzetjátékait nézzük, számuk jócskán meghaladja a hatvanat, a szobrokban megfogalmazott hasonló törekvéseivel együtt pedig valószínűleg a százat is, s ez a nemcsak mennyiségi adat, tekintélyt parancsoló, rangos helyet jelöl ki számára a művészettörténetben.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Önarcképei jól tükrözik érzelmi hullámzásai mögötti sziklaszilárd jellemét, önérzetes, dacos egyéniségét, művészeti, erkölcsi és közéleti kérdésekben józanul elkötelezett, hiteles személyiségét.

Ám Eőry Emil nemcsak zseniális önarcképfestő és önarcképfaragó volt, de példaképeit és kortársait is előszeretettel örökítette meg.

2019-ben A KORTÁRS folyóirat Kortárs-díjjal ismerte el életművét. Majd nem is olyan régen a KO (Kortárs Online) egy hosszabb méltatásban köszöntötte a 85 éves művészt. Még épp időben, hiszen nem sokkal ezután eltávozott az élők sorából.

Június 4-én, négy nappal a születésnapja előtt feltette a számára elengedhetetlen fórummá váló Fészbukra József Attila, Kész a leltár című versét: „Akárhogyan lesz, immár kész a leltár. Éltem – és ebbe más is belehalt már.” Ő már tisztában volt vele, hogy ez a tűpontos definíció saját életének összefüggésében is hamarosan valósággá válik, bár már régebb óta foglalkoztatta ez a kérdés.

„Lettem emberféle ¦ azután tanulóféle ¦ munkásféle ¦ tanárféle ¦ művészféle ¦ és talán leszek szellemféle” – így összegezte 2008-ban életpályáját, s előlegezte meg „örökkévalóságát” az igazságkereső Eőry Emil a Hét sorba szedve röviden című, kissé önironikus „epigrammájában”, amelyhez jóval később egy meglehetősen filozofikus, moralizáló magyarázatot is fűzött: „A vallások a halál utáni életet eltérően magyarázzák és határozzák meg. Ami közös bennük – ilyen vagy olyan formában – a visszatérés. Feltámadás, lélekvándorlás és a többi… Ennek kifejtésébe nem kívánok belemenni. A szellemféle az általa létrehozott emberi értékek, megnyilvánulások építéseként vagy rombolásaképpen marad fenn, ám abban nagyon kevesek bizonyosak, hogy életükben melyik oldalon is állnak. Számtalanszor tettem fel magamnak a kérdést: évente, ha csak a műalkotásokat veszem számba – több ezerre tehető a számuk –, mi lesz a kiválasztódásuk, fennmaradásuk, szellemi továbbélésük alapja? Pedig úgy érzem, mindannyiunk reménye és vágya: jelet hagyni életünk bizonyítékaként. Ez viszont a kiválasztottak esélye. Az ítélkező bíró: az idő és az adott kor szelleme lesz.”

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mondják, egy művész számára a földi örökkévalóság halála után kezdődik…

Hát elkezdődött, Emil!

Remélem, reméljük, emléked emberi tartásod és műveid által örökké velünk marad!

Isten veled, Emil Bátyám!

Főkép: Önportré, 2014, gránit, 27x17x9 cm

Szövegközi képek: Kiáltó rémület, 2023, akril, karton, 40x30 cm, Bekötött szemmel, 2020 akril,vászon 40x30cm, Hommage a Courbet (A világ eredete), 1999, bronz, ... cm, Eltemetett álmok, 2023, akril, vászon, 100x80 cm, Kezdet és vég, 2022, akril, vászon, 70x50 cm, Ballada, 1980, fa, 37x46x25 cm, Univerzum, 2015, akril, vászon, 50x50 cm, Magányos ház gránit 2013 17x15x15cm

Galéria: Életfa, 1996-2001, bronz, Érd, 450x260x170 cm, Figyelő, 1987, bronz, Veronika kendője, 1982, fa, 35,5x32 cm

További képek