Ami látható, és ami láthatatlan – Szendiszűcs István fotókiállítása Intaházán

Azt mondják, Intaházát nem jelzi a GPS. Pedig Intaháza fogalom: 72 éve működik a puszta közepén, az egykori Batthyány-kastélyban a pszichiátriai rehabilitációs osztály - ahol most Szendicsűcs István képzőművész fotóiból látható kiállítás.

Két évvel ezelőtt, 2022 nyarán álltunk már (majdnem) itt hasonló szituációban,  az ismételt, megerősített bizalom pedig különösen sokat jelent. De ezen túl, speciálisan és személyesen is öröm, hogy most megint itt lehetek. Sőt: a közbülső időben nyílt még egy Szendiszűcs-kiállítás, a szombathelyi Berzsenyi-könyvtárban, amelynek megnyitóján a 2022-es intaházi megnyitóval összefüggésben Milan Kunderával hozakodtam elő. Valamelyik regényében abból a mondásból kiindulva nyit utat messzemenő következtetéseknek, hogy “einmal ist keinmal”; ami egyszer történik, az nem is történik; ami egyszer van, az nincs is. Akkor hát megnyugodhatunk, megtörténünk, vagyunk, konstatáltam merészen ott a könyvtárban. És most itt egy újabb közös alkalom. Persze Intaházán az “einmal ist keinmal” is egészen más, új kontextusba kerülhet. Mindenesetre az a tény, hogy Szendiszűcs István kiállít, csupa jót jelent, az álmoskönyvek szerint is. Ráadásul az ismétlődés nem is ismétlődés, és nem csak azért, mert közben múlt az idő. A Szendiszűcs István-kaleidoszkóp minden alkalommal egészen más mintázat szerint rendeződik: itt és most fotókat látunk a falakon.

Mert István – és ezt nem lehet elégszer elismételni -, rendkívül sokoldalú alkotó. A múlt század hetvenes éveinek elején grafikusként tűnt föl a ma már legendás (félig-meddig elfeledett?) Vasi Műhelyben. Működött aztán sikeres keramikusként, restaurátorként, fotósként Budapesten. Egy ideig tenyérnyi galériát tartott fönn Szombathelyen, a Kossuth utcában.  Az ezredforduló után – amikor az élete is nagyot fordult -, kezdte festeni ragyogó színekben pompázó, saját/os ikonográfiával bíró, faalapú táblaképeit. Vannak groteszk humorú digitális grafikái: kész képregény. Képbe fogalmazza magát, a saját történetét. Volt mindenfelé, volt fönn és lenn (nagyon megmaradt bennem a kis galériában magasan a fejünk fölött a falra applikált, rögzítve is lebegő sárga – vagy piros -, később a képeire költöző  tonettszék); döntött így – és döntött másképpen. Az ember adandó alkalommal hajlamos megkérdőjelezni a döntéseit, azon az alapon, hogy ha ekkor meg akkor nem így, hanem úgy, akkor most biztos minden….más lenne, jobb lenne. Pedig nem tudhatjuk. Nem a felelősség hárításáról, a szembenézés-feldolgozás-számadás elmismásolásáról van szó. Hanem arról, hogy nem tudhatjuk. Hufnágel Pisti-szindrómának hívom magamban ezt a mechanizmust. Hogy “miért nem a Hufnágel Pistihez mentem feleségül” – ahogy Paula sóhajtozik a Mézga családban, ha elege van. És hát sokszor van elege.

Ahogy Istvánnak is, ott kinn, Szombathely szélén, a belvárosból romantikus, talán kicsit szépelgő módon mesésnek látszó házikóban. (De hát tényleg az: színes meseház. Olyan, mint az a világ, amelyet István teremtett – és folyamatosan teremt.) Mert ha elege (vagy jókedve) van, nekilát, és dolgozik. Mondjuk elképzelhetetlenül nagy digitalis fotógyűjteményét rendszerezi. Itt és most – nevezzük így – szociográfiai ihletettségű felvételeiből látunk sűrű válogatást. Az utcai fotózásnak valaha erős hagyománya volt nálunk és máshol a világban, ma már, az új képkorszakban,  ez másképpen megy.

A ráncok az arcokon – ezt a címet adta a válogatásnak. Most előhozakodhatnék az arcábrázolás történetével, ahogy az ábrázolhatatlan titok helyén előbb megjelent a hit szerint  ablakként működő ikon, a szent és transzcendens értelemben igaz kép, amelyből aztán a reneszánsz tájékán megszületett a képzőművészetben a profán portré. Aztán sokkal később új médiumként mindent elmozdított, megváltoztatott a fotó (az analóg, aztán a digitális). Szendiszűcs István fekete-fehér fotóin viszont mintha  megjelenne az a réges-régi titok. Hogy miért? Talán mert biztosan jár azon a mezsgyén, amely  nézés és a látás között húzódik. Nemcsak néz, hanem lát is. Meglátja azt, ami a puszta nézés előtt rejtve marad. De van itt valami más is. Szendiszűcs István valahogy ösztönösen, eredendően partnernek tekinti, egyenrangú társnak azokat, akiket megörökít, akiket kiragad az időből, és visszaad az időnek. Beszélgetésben, kapcsolatban,  dialógusban van velük. Láthatóvá teszi őket. Mindannyian az ismerősei – az ismerőseink. “Az arcom visszakérem” – mondja Bella István kétségbeesett versében. Ők, akiket itt látunk, visszakapták – megkapták az arcukat. Úgy vannak előttünk pőrén, hogy nem kell lesütnünk a szemünket, nem azt érezzük, valaki kileste, emberségükben kifosztotta őket. Ellenkezőleg. Pedig olyan könnyű tárggyá tenni (akár észrevétlenül és akaratlanul), akit bármi módon szemügyre veszünk.

A képleírás nagy múltú, komoly műfaj. Ilyesmire nem vállalkozom, de három fotóról hadd mondjak mégis valamit. Az egyik előterében a szombathelyi Áldozati emlékmű részlete látható (1995-ben állították föl a Március 15-e téren), a kompozíció másik felén sorsának kiszolgáltatott asszony üldögél. Nem kedvelem ezt a szobrot, valahogy hamisnak érzem  a korinthoszioszlopfő-utánzattal, a drapériával, a földön fekvő, félig letakart arcú, látványosan szenvedő ember-Jézussal. A Szendiszűcs-fotót elnézve mintha most látnám először. A szobor nem válik jobbá, de Jézus félig letakart arca ebből a szögből egyszer csak mégis megidézi Magritte arc nélküli portréit, a fotó kompozíciója által pedig furcsa feszültség teremtődik a kétféleképpen megjelenő szenvedés, a két pólus között.

A másik fotón egy pár cipő látható. Nincs benne ember – és mégis: a hiány teremti meg. Az elhagyatott cipők (ketten, szinte összebújva, egymásra utalva) van Gogh nevezetes cipőit – és a hozzájuk kapcsolódó Heidegger-elemzést, a szövegben megmutatkozó lépteket is ideidézik.

A harmadik fotó is tárgyról készült – de a Szendiszűcs-tekintet   élőlénnyé teszi. Az elhasznált, fölöslegessé vált, kidobott plüss-szamár a szeméttelep-sorozatából való. “A szamár jó és hasznos ember” – hangzik el Dosztojevszkij A félkegyelmű című regényében, Miskin herceg bázeli szamaras történetének kommentárjaként. (Az orosz eredeti keményebben fogalmaz: idiótának nevezi Miskint – bár a “fél kegyelemben” is van valami.) A szamárnak a regényben beláthatatlanul nagy (kultúrtörténeti) holdudvara, sokféle jelentése van – és mind ott sűrűsödik Szendiszűcs István szamaras felvételén. Muszáj kapcsolatba lépni vele. Mindig a kegyelemről, az irgalomról, az emberi élet mindenlétéről és értelméről van szó.

Dosztojevszkij hatása pedig talán azért nem csökken, mert ő az, aki megszüntette, elmozdította a mindentudó-mindenlátó, a saját regényvilágában korlátlan hatalommal bíró  – ezért szereplőit óhatatlanul tárgyiasító – szerző-diktátor pozícióját. Nála minden mozog, minden nyitott, mindenki beszél (idegesítően sokat), minden szólam egyenrangú és minden szólam dialógusban van a másikkal. És a legsötétetebb előtér mögött, fölött, alatt is – valahol,  valahogyan mindig megjelenik a remény, bár észrevenni néha nagyon nehéz. A befogadó pedig bátran beléphet ebbe a világba plusz egy szólamnak.

Szóval: a szamár is ember. 

Ezzel - és nagy örömmel ajánlom a figyelmükbe Szendszűcs István kiállítását. 

(Elhangzott 2024. szeptember 13-án, pénteken a Láthatatlanok címmel megrendezett intaházi nyílt napon, Szendiszűcs István fotókiállításának megnyitóján. A digitalizált felvételek a Metrum 2006 Kft. támogatásával kerültek ki a falakra – és ott is maradhatnak, Szendiszűcs István Intaházának ajándékozta valamennyit.)

További képek