„Partra vetve”- Török Joli képzőművész újabb törökbálinti tárlata

„Elragadtatással tölt el, hogy az élet még mindig él és élni akar” (Tomaji Attila)

Hat évvel ezelőtt, 2018 áprilisában nyitottam meg Török Joli „Tájsebek” című kiállítását ugyanit, a Munkácsy Galériában. A tárlat képanyagát később egy 44 oldalas színes katalógusban örökítettük meg. Most ennek a kiadványnak az előszavából idézek néhány sort: „A művésznő eddig – a különböző témákban és technikákban váltakozva – leginkább a figuratív, a természetábrázoló és az expresszív-látomásos festészet eszközeivel fejezte ki magát, fogalmazta meg szuggesztív táj-, ember- és élet-halál vízióit. Tehát a természet iránti szeretet, elkötelezettség és tisztelet eddig is meghatározó volt számára. Újabban azonban elhatározta, hogy a Föld napjához kapcsolódva egy egész fejezetet szentel, mi több, egy egész életprogrammal kíván áldozni a környezetszennyezés problémájának, hogy a világban zajló negatív változásokat a maga változékony apparátusával, finom érzékenységével, vádoló, környezetvédő mimézisével jó irányba terelje. Számára egyszerűen fontos a FÖLD értékeinek védelme, s ezt az aggodalmát, ezt az óvó, féltő érzését – a figyelemkeltés gesztusaként – szeretné másokkal is megosztani.”

Meg kell állapítanom, hogy akkori észrevételeim ma is érvényesek, hiszen Török Joli érdeklődésének aggodalmak szülte alapirányai azóta sem változtak, a súlyos környezeti problémákat kitárgyaló képi látomásai ma sem tévesztik céljukat, sőt, látóköre bővült, érzékenysége pedig – éppen kiváló festészeti erényeinek gyarapodása, gazdagodása által – úgy érzem, úgy látom, hogy még határozottabbá, még magabiztosabbá, még mesteribbé, professzionálisabbá vált. Ugyan a „Tájsebek” kiállítás tematikai sokszínűségéhez képest a „Partra vetve” tárlat témái leszűkültek – mivel a művésznő mindössze két problémára fókuszált: egy egész műegyüttessel az Aral-tó kiszáradására, másrészt néhány munkával az özönvízszerű villámáradások korára –, mégis a fekete-fehér akvarellekben, valamint színes akrilképekben megfogalmazódó mondanivaló meglepően változatos, már-már szürreális nézőpontokban, illetve költőien kidolgozott tárgyrészletekben, ízes, szenzibilis felületekben történő tálalása kárpótol bennünket e fogyatkozásért.

Rendkívül fájó, de a borzalmasabbnál borzalmasabb emberi környezetrombolásnak jelen pillanatban sincsenek korlátai. E témában a Kortárs folyóirat egyik releváns szerzője – Molnár Miklós – több maróan gunyoros, elképesztően szókimondó, már-már kegyetlen, kendőzetlenül igazmondó és szellemes írásában foglalkozik többek között a „nukleáris tereprendezés”, a fegyverkezés, a Föld mértéktelen kiszipolyozásának és elszennyezésének, valamint a világméretű mérgező katonai programok problémájával. Csak néhány dolgot idéznék a kivételes nyelvi képességekkel megáldott éles eszű szerző Nukleáris tereprendezés című pamfletjéből (Kortárs, 2010/11.): „Lágyan kél a radioaktív szél Szerbia felől. Ismerős illat, finom, halk sugárkoszorú: az amcsi békecsinálók százezer tonnaszám kilőtt/lehajigált döglött urániumos lövedékeinek/bombáinak rákkeltő szele ez. Tágul tőle a tüdő: kell a hely a daganatoknak.” (Molnár Miklós a DU-t, azaz az angolból fordított döglött urániumot, magyarul kimerített, kiürített urániumot, gyakran ferdíti döglesztőnek.)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ugyanebben a dolgozatában ki meri mondani, hogy: „A szőnyegbombázás a demokrácia terjesztésének leghatékonyabb módja. Disneyland droidjai egy-egy Amerikától távol eső országról másként nem tudnak földrajzi ismereteket szerezni, csak ha szarrá bombázzák. Ők aztán nem vacakolnak: rászögezik a koporsófödelet az egész gebaszra. A gonoszság fékei mind széjjelszakítvák: kapja be mindenki, le a kultúrával, a tudománnyal, a történelemmel, az emlékezettel, a szaporodással, le az élettel, a rák egye le csontjainkról a húst. A szelek, az esők, a folyók, a tengerek a glóbusz minden pontjára elviszik a valamennyi élőlény génjeit roncsoló nukleáris sugárzást. Már csak négy és fél milliárd év, hozzávetőleg épp annyi, amennyi idős a Föld, és úgy elbomlik a szétlövöldözött 238-as uránium, mint a sicc. Előtte – négy szakaszban – egyre erősebben sugárzó termékekké bomlik tovább. A folyamatot – alleluja! – leállítani lehetetlen, a sugárzást semlegesíteni úgyszintén. Jöjjenek hát százával, ezrével, százezrével a torzszülöttek, míg be nem dobja a földi élet a törülközőt, és bolygónk a Naprendszer dögkútjává nem rothad. Szétszaggatott népek átkai sóhajtanak fel csonthalmok közül.”

De Molnár annak is hangot ad, hogy: „a föld mélyének évszázadok óta tartó kirablása, az óceánok fenekének állandó bolygatása, töméntelen anyag kiszivattyúzása és ezáltal irdatlan nagyságú üregek képződése bolygónkat előbb-utóbb olyan átrendeződésre készteti, amelynek rettenetes horderejéről és az emberi civilizációt elsöprő következményeiről sejtelmünk sem lehet”.

 

 

 

 

 

 

 

S ha kell, magyarországi katasztrófáink okozóit sem kíméli: „Les fleurs du MAL, a rossz, a kár, a baj, a kórság, a gyötrelem, a fájdalom, a gonosz, a romlás, a rontás virágai elburjánoztak mód nélkül. Körös-körül vértől iszamós a föld. Vörös iszapot fosik a bolsevizmus és a gengszterkapitalizmus ocsmány frigyéből született ipari szörnyetegek förtelmes valaga. »Ilyet szarik a sátán«, mondja egy devecseri öregasszony, és keresztet vet.”

A birodalom hazavág című, a sötét erőket könyörtelenül leleplező kíméletlen dolgozatában pedig a következőképpen summázza véleményét „az írástudók felelőtlenségéről«: „A »geomachináció« – az éghajlatpiszkáló, »napsugárzás-kezelő«, magyarán a napfényt részlegesen visszaverő, az időjárást gépesítő és földrészek közötti fegyverként bevető világméretű katonai programok – következményeként homályos az égbolt, roncsolódik a bioszféra, gyulladnak föl és égnek porig erdők száz- meg százezer hektárjai, fokozódik hatványozottan az élőlények kihalása, megy tönkre az ózonpajzs, ami miatt egyre erősebb az ibolyántúli sugárzás, okoz világszerte zűrzavaros időjárást a víz körforgásának megbolydulása, szennyeződik mérgező nehézfémrészecskékkel a levegő, a víz és a termőtalaj, szenved jóvátehetetlen károkat a környezet és az egészségünk.”

„A bűnbeesés egyenlete: a technika haladása = a természet halódása” – állítja fel a kegyetlenség keserű, reménytelennek tetsző – „Az ember fáj a földnek” – képletét Molnár Miklós.

Török Joli minden bizonnyal nem véletlenül választotta fő témájául az Aral-tó majdnem megszűnésének paradigmatikus katasztrófatörténetét, ugyanis 1960-ban még a Föld negyedik legnagyobb lefolyástalan sóstavának tartott természeti képződmény napjainkban is zajló, alighanem végzetszerű pusztulásában szinte minden környezeti ártalom jelen van, amit az emberi hübrisz, gőg és elbizakodottság, valamint ostobaság idézett elő. Az egykor majd két Magyarországnyi alapterületű vízfelület legfőképp egy elhibázott mezőgazdasági elképzelés gyakorlati következményeként, mely szerint rizs- és gyapotföldek táplálására használták el a sóstavat tápláló két folyó vizét, mára négy kisebb részre szakadva eredeti méretének 10 %-ra zsugorodott. Az elsivatagosodás következményeként a mezőgazdaságból származó toxikus maradványok, műtrágya és rovarirtó szerek, a gyapotipar mérgező vegyi anyagai – keveredve a sószemcsékkel, valamint a sugárszennyeződéssel – a homokviharok útján a levegőbe kerülnek. Ugyanis a ’70-es években atomrobbantásokkal igyekeztek megfordítani a környékbeli kisebb folyók folyásirányait, hogy azok hozamával pótolják azt a kiesett vízmennyiséget, amely a rossz csatornahálózatokon keresztül elszivárgott a semmibe. Ráadásul a mérhetetlen környezetszennyeződést az is fokozza, hogy a volt Szovjetunió lőteret működtetett az Aral-tó egyik szigetén, amelyet a sors kegyetlen fintoraként Újjászületés-szigetnek neveztek, s ahol biológiai fegyverekkel, vírusokkal, bacilusokkal és baktériumokkal kísérleteztek. Ám a bajt még az is tetézi, hogy a kiszáradt mederben megjelentek a gázkitermelő vállaltok…

 

 

 

 

 

 

 

Török Jolit tehát leginkább azoknak a megfeneklett, partra vetett halként már vergődni is képtelen, csontjaikat, bordáikat felmutató tehetetlen halászhajóroncsoknak a szürreális fotói fogták meg, amelyek bejárták a világhálót. Ő ezeket a pusztuló, erodáló, agonizáló, élettelen hulladékká váló, úszásra, halászatra képtelen omladékokat, düledékeket, festékrétegeiket vedlő, rozsdásodó romhalmazokat festette meg valami egészen fanatikus igazságérzettel, részvéttel, teljes átérzéssel, odaadással és azonosulással, valamint önmaga iránti hűséggel, önnön lelkiségét is feltárni igyekvő érzékenységgel: a kiáltó, de élni akaró szín és forma narratív, balladás erejével. (Talán illendő megjegyeztünk, hogy a festőnő Tomaji Attila József Attila-díjas költő A nyár sötét szíve c. kötetének verseit olvasva készült e kiállítására, s festette képeit, többek között azokat az akvarelleket is, amelyek a megjelent könyv grafikai illusztrációivá ízesültek: „Valami ragyog és hallgat bennem, / só ragyog és hallgat így kenyéren és földben.”)   

Mert mi más lenne mindez, mint állásfoglalás a megnyomorított, megszomorított és megalázott ember, a szenvedő lélek, a halódó környezet, a haldokló természet mellett a pusztító erőkkel szemben! Mert mi más lenne mindez, mint célzás, utalás a személyes, az alanyi, az egzisztenciális, a szakmai, az örökölt vagy szerzett betegség okozta partra vetettség állapotára! Mert mi más lenne mindez, mint az átváltoztatás és a megértés, a halálból az életre, az életig mentés képességének a felragyogtatása! (Az egyik több emeletnyi hajóroncsát például – mint valami megfeneklett Noé bárkát – ellepi, birtokba veszi a vegetáció.) Mert Török Jolinak mint képzőművésznek és embernek van valami varázslatos képessége, eleve elrendeltsége arra, hogy a témáin és tárgyain, a színein és formáin, gondolatain és érzésein keresztül megváltoztasson valamit az életünkben. Ezt a megállapításomat két példával szeretném illusztrálni, egyben aláhúzni, amelyeket szintén Molnár Miklós a tanulságossá tevés szándékával játékosan kiforgatott Apokrif legendák című, mesés és rendhagyó szentéletrajzaiból merítettem (Kortárs, 2013/06.)

 

 

 

 

 

 

Tudniillik az író fantáziája szerint a gyönyörűséges Páduai Szent Anitra képzelt történetében: „A prefektus megparancsolta, hogy fiának megbetegítőjét vetkőztessék meztelenre, és úgy vezessék be a nyilvánosházba. Az Úr olyan sűrű hajsátorral borította be, hogy jobban eltakarta, mintha ruha lett volna rajta. Belépvén pedig a bűn fészkébe, az Úr angyala várta ott, nagy fényességgel ragyogva be a helyet, és hófehér köntöst nyújtott Anitra felé. A bordély azon nyomban szentéllyé változott, olyannyira, hogy tisztábban távozott, aki oda betért.” Jelképes értelemben valami ilyesmi történik velünk, amikor Török Joli katarzist-teremtőn átszivárogtatja magán (lelki szegény természetén) a szóban forgó fájdalomtörténeteket.

De a megértés, az azonosulás empatikus képessége is ott bujkál, ott lappang, mi több, eredendően ott lakik Török Joli szívében, akárcsak Molnár Miklós Szent Ferencében. Ugyanis A gubbiói farkas móresre tanítja Szent Ferencet című fiktív történetnél keresve sem találnánk illőbb példát a művésznő habitusára és ars poeticájára. Idézem az újabb apokrif legenda lényegét: „Egy napon így szólott Ferenchez a gubbiói farkas: – A ti fajtátok nagy kárt tesz miköztünk. Irgalmatlan gonoszságokat cselekedtek, midőn elpusztítjátok és megölitek Isten teremtményeit. Nemcsak az állatokat szaggatjátok széjjel és faljátok föl, hanem a szerintetek Isten képére teremtett embereket is meg meritek ölni, és széjjel meritek tépni. Ezért bizony mint a leggaládabb latrok és gyilkosok, érdemesek vagytok az akasztófára. Minden lény panaszkodik rátok, és vádol benneteket. Retteg tőletek az egész élővilág. Ám én békét akarok szerezni a mi fajtánk és az emberek között, olyaténképpen, hogy ti ezentúl nem bántotok bennünket, mi pedig megbocsátjuk a múltban elkövetett gonoszságaitokat. Szélnek eresztitek ama galád és ostoba balhiedelmet, hogy minket, állatokat Isten csakis a ti kedvetekért, úri kényeteknek-kedveteknek alávetve teremtett. Abbahagyjátok életterünk szüntelen zsugorítását, abbahagyjátok a vadászásunkat, abbahagyjátok állattalan körülmények között való tartásunkat és tenyésztésünket, abbahagyjátok húsunk evését, bőrünk lenyúzását, csontjaink kifőzését vagy szemétre hajigálását."

Amint a gubbiói farkas elmondotta ezeket a szavakat, Ferenc a teste mozdulataival, fejbólintással és szemhunyorgatással jelezte, hogy elfogadja az ajánlatot, és igazodik a föltételhez. (…) És hogy [a farkas] bizonyságot nyerjen, gyöngéden fölemelte jobb lábát. Ferenc a tenyerébe vette, ezzel nyugtatva meg a farkast, amint tőle tellett. A gubbiói farkas pedig így szólt: – "Ferenc testvér, jöjj velem, s mitől sem tartva menjünk együtt megpecsételni a békét! – És Ferenc engedelmesen ment vele, mint valami szelíd bárány, és ennek láttán az állatok mód nélkül csudálkozának.”

(Munkácsy Galéria, Munkácsy Mihály Művelődési Ház, 2024. november 9 – december 17.)

További képek