Mindent a szemnek

A Négyszögletű Kerek Erdő történetei egyszerűségükben szívmelengetők, s így a mai napig kedvelt olvasmányok. De nem csak olvassuk, nézzük is szívesen a különleges erdő kissé hóbortos, de nagyon is szerethető lényeit – a győri Vaskakas Bábszínházban mindenképp.

Lázár Ervin meséje abból a szempontból minden bizonnyal hálás, hogy a szereplők jellemrajza már a történetből adott, s bár könnyen felfejthető, mégsem egysíkú. Adott például a szeleburdi Vacskamati (Vitányi-Juhász István), az energiabomba Aromo (Urszinyi Ádám), a kissé esetlen Szörnyeteg Lajos (Szukenyik Tamás) vagy éppen a nagyhangú Bruckner Szigfrid (Kocsis Rozi). Egyikük sem egyértelműen jó vagy rossz, ilyenfajta besorolásra a Négyszögletű Kerek Erdőben nincs is szükség, a hangsúly inkább azon van, hogy mindenkinek van itt valami furcsasága, s a közösség minden egyes tagját ezzel a furcsasággal együtt fogadja el. Egy manapság igen népszerű kifejezéssel élve a Négyszögletű Kerek Erdő egy safe space, azaz egy biztonságos, nem ítélkező hely. De mi más is lehetne, ha már a neve is valamiféle képtelenségre utal…?

 

 

 

 

Jól is jön a győrieknek a karakterek kidolgozottsága, hiszen Pass Andrea bábok használata nélkül állította színpadra Lázár Ervin meséjét, és ez legtöbbször jelentős kihívás a bábművészeknek; ez most sincs másként: a színészeken látszik a megilletődöttség, keresik a helyüket a testükben. Jó rendezői húzás, hogy minden karakter kap egy olyan rá jellemző gesztust vagy mozdulatsort, ami azon túl, hogy biztonságot ad a színészeknek, a karakterformálásban is segít. Ilyen Aromo izgágasága vagy éppen Ló Szerafin (Bánky Sára) zsebre tett keze és country táncot idéző mozdulatai. Az egyes szereplőkön túl az előadás egésze is jól koreografált, a karakterek átgondoltan és összehangoltan mozognak (mozgás: Bombicz Barbara). S ez nemcsak akkor van így, amikor tényleges táncot látunk a színpadon, hanem egy hosszabb folyamat ábrázolásakor is, például amikor azt figyeljük, hogyan készülődnek a Négyszögletű Kerek Erdő lakói a költőversenyre: Nagy Zoárd bottal karcol a földbe, Szörnyeteg Lajos egy óriási ceruzával ír, Ló Szerafin tekercsre fest, Dömdödöm pedig egy követ farag. Egy egységként is izgalmas szemlélni ezeket a párhuzamosan futó cselekvéseket, de még izgalmasabb az a csavar, hogy az erősebb fény szereplőről szereplőre vándorol, s kiemeli az egyes tevékenységeket (fénytervező: Szondi György).

 

 

 

 

 

 

A látvány kétségkívül nagy erénye az előadásnak, talán túlságosan is, hiszen összességében többet adnak a vizuális ingerek, mint maga a történet, ezáltal nem kiegészítő vagy éppen támogató, hanem húzó ereje van. Bár a hangsúlyok így eltolódnak, az nem vitás, hogy a látvány igencsak izgalmas és szívesen elidőzik rajta az ember tekintete. Elsőként talán a rétegzett díszlet szúr szemet, legelöl a kerek bejárattal, mögötte pedig a szögletes középső és hátsó réteggel, melyek között egy ugyancsak kerek dobogó húzódik – Fekete Anna díszlete így finoman utal a címben is szereplő helyszín formáira is. Amik már egy kicsit több fejtörést okoznak, azok a tisztáson lévő sziklák, amelyek erősen idézik a Stonehenge-et. S bár Pass Andrea jól használja őket, hiszen Aromónak az egyik szikla fiókjával van egy jópofa játéka, Mikkamakka (Bársonyosi Dávid) az előadás elején és végén a hátsó sziklán fekve olvas, Maminti (Dunai Júlia) pedig szintén a hátul húzódó sziklák mögül bújik elő, valahogy mégsem áll össze a kép, hogy miként is keveredett az angliai őskori építmény a Négyszögletű Kerek Erdő tisztására.

A győri produkcióban a költőverseny nem egynapos, hanem egy teljes évet felölelő esemény – legalábbis erre következtethetünk az évszakok változásából, amely megint csak az előadás látványát erősíti. A zöldet, mint alapszínt ősszel a sárgás-pirosas fények és falevelek, télen fehér fények és hóesés váltja, majd hirtelen megint csak visszatér a zöld szín, végül sárgába borul a színpad és napraforgók jelzik a tavasz, majd a nyár érkezését. A különböző évszakok ritmust adnak és el is különítik az előadás egységeit, bár az nem teljesen tiszta, hogy pontosan miért ott vannak a határok, ahol – és így összességében dramaturgiailag sem igazán alátámasztott ez a váltakozás (dramaturg: Pass Andrea). Váltásokat nemcsak az évszakok kapcsán, hanem a költőverseny formai eszközeinél is találunk. Abból a szempontból nincs könnyű dolga az alkotóknak, hogy maga a verseny az eredeti történetben sem túl izgalmas. Mókásnak mókás, de a szavalatok kissé monoton egymásutánisága miatt könnyen lankad a figyelem. Erre viszont sikeres megoldást kínálnak, hiszen egyes pontokon, amikor már épp kezd kiszámítható és csöppnyit unalmas lenni a versengés, a

 

 

 

 

 

versmondás helyébe zenés-táncos performansz lép (zeneszerző: Szabó Sipos Ágoston). Felmerülhet bennünk a kérdés, hogy vajon miért nem ez a forma jellemzi az összes produkciót – talán az is jó megoldás lenne, de végtére is teljesen rendben van az a döntés is, hogy Pass Andrea az extrákat csak akkor hozza be, amikor a figyelem fenntartása érdekében tényleg szükség van rájuk. Ha nincs, akkor pedig hadd érvényesüljön a színtiszta, nyelvi humorral teli szöveg.

Az újdonság varázsa ellenére a színes-szagos performanszok közben olykor mégis elterelődik a figyelem, méghozzá Pető Kata remek jelmezeire, amelyek ötletességükkel és kidolgozottságukkal csak úgy vonzzák a tekintetet. Bruckner Szigfrid jelmeze különösen jó, főként azért, mert a jelmeztervező teljesen hétköznapinak tűnő ruhadarabokból – úgy mint egy usánka-szerű fejfedő, hosszú narancssárga kockás kabát, sárga kockás nadrág és blézer, fekete-fehér csíkos póló és csíkos cipő – alkotott meg egy tökéletes oroszlánt. Ugyancsak látványos Nagy Zoárd (Darvas Emőke) fenyőszoknyája, s rendkívül humoros Gepárd Géza (Sebestyén Bernát) gepárdmintás bukósisakja, tetején egy gumicsirkével. Dömdödöm (Rab Viki) jelmeze talán a legegyszerűbb, a tollas fejdísz kölcsönöz neki csupán valami kis különcséget – ez is telitalálat,

 

 

 

 

 

 

hiszen a folyton a háttérben meghúzódó, kedvesen mosolygó, s a többieknek a költészet egyik igencsak fontos, ha nem a legfontosabb célját megmutató szereplőhöz pont ez az egyszerűség illik. S hogy mi ez a cél? Hát az érzelmek kifejezése. A nagy összeborulás a költőverseny végén persze cukormázas, de ez igazán belefér, hiszen nem a semmiből jön: előzménye az a bájos összefogás, ahogy a csapat Vacskamati lámpalázát igyekszik enyhíteni, amely egy plusz szálként került be a színpadi adaptációba. A színháznak – kiváltképp a gyerekeknek szóló előadásoknak – fontos szerepe van az érzelmi nevelésben, ezért is remek ötlet az egyébként rendkívül nehezen megfogható érzelmek vizualizációja. Itt a félelem kapott lufiformát, amely könnyen befogadható, hiszen azt mindenki tudja, hogy a lufi el tud szállni, ahogy a megfelelő varázsigével a félelem is.

A győri Vaskakas Bábszínház Dömdödömje kellemes színházélmény lehet kicsik és nagyon számára egyaránt. S bár a látvány kissé elviszi a showt, az előadás egy-egy eleme fontos dolgokat tanít a szeretetről, az érzelmek kezeléséről vagy éppen arról, hogy mi történik tavasszal, ha az ember (vagy macska) az év folyamán napraforgómagokat szór szét a Négyszögletű Kerek Erdő tisztásán…

Lázár Ervin: Dömdödöm, 2024. Vaskakas Bábszínház

Rendező, dramaturg: Pass Andrea; Díszlettervező: Fekete Anna; Jelmeztervező: Pető Kata; Zeneszerző: Szabó Sipos Ágoston; Mozgás: Bombicz Barbara; Fénytervező: Szondi György

Játsszák: Kocsis Rozi, Urszinyi Ádám, Vitányi-Juhász István, Szukenyik Tamás, Rab Viki, Dunai Júlia, Bársonyosi Dávid, Bánky Sára, Darvas Emőke, Sebestyén Bernát.

Bemutató: 2024. október 6.

Fotó: Vaskakas Bábszínház

További képek