A káosz mint rendteremtés- Duncsák Attila művészetéről

IN MEMORIAM DUNCSÁK ATTILA - (Ungvár, 1940. március 2. – Kassa, 2024. december 04.)

Az embernek vannak kedvenc könyvei, albumai, amelyek minden föllapozásukkor új és újabb arcukat mutatják. Az irodalom és a művészet van annyira gazdag, a világmegváltó szándék – mi más volna az alkotó célja! – annyira sokrétűen összetett, hogy a kalandozó szem és a friss (régiben is a friss!) élménymorzsákat magába ivó elme mindig találjon magának fölfedezendő dolgokat. Talán azért, mert a korábbi befogadási kísérletek (olvasás, tárlatnézés) alkalmával figyelmetlennek, aluszékonynak mutatkozott? Nem annyira. Sokkal inkább azért, mert egy életmű gazdagsága csak sokszori nekifutás után mutatja valódi teljességét. A kassai festőművész helyi kiadású Attila Duncsák (miért nem Duncsák Attila?) 2010-es albumát lapozgatva nem csupán az újrafelfedezés öröme tölt el – valódi képzőművészet, gondolati kitárulkozások- kal! –, ám a szégyen pírja is égeti az arcomat. Az általam írt, 2009-ben a kassai tárlat megnyitásakor is elhangzott pályakép (Maszkos igazságkeresés) kimaradt az utóbbi egy-két évtized kiállításait összegző Nagybányától Picassóig (2015) című kötetből. Aligha megbocsátható feledékenységemre akkor sincs mentség, ha sejtem, a szöveg abban a számítógépben őrződött meg, amelyet – betörvén lakásomba – elloptak.

 

 

 

 

 

Pedig a Duncsák Attiláról írottak, méltatván a festőművész kísérletezéseinek és kiteljesedésének megannyi fázisát, nagyon is beillettek volna a hagyománytól az avantgárdig húzódó elemzések sorába. Ami némely klasszikusunknak – a levegő-fény sugárzásával fölszabadító erő – Nagybánya volt, az Duncsák számára szellemújító vonzásával az egyik legeurópaibb város, Szentpétervár (az idő tájt még Leningrád). Az Iparművészeti Főiskola diákjaként nem csupán a technika fortélyait sajátította el – 1967-ben szerzett diplomát üveg és kerámia szakon –, de megérez vén a metropolisz szellemi hőjét (irodalom, színház, opera, múzeum), belevetette magát az alkotói létet ajzó sodrásba. Drámai mód habzsolva a gyönyört, finomodott a lázak lázát ihlető erőként hasznosító elme. Létigazító gesztusként a művészet került az élet középpontjába. Az iparművészetet később a festészetre fölcserélő alkotó életművén látni a színház mint maszkos lélektükör inspiráló hatását, s nem utolsósorban az Ermitázs szemnyitogató tágasságát; sok minden egyéb mellett azt a művészi alázatot, amely századok piktorait, Leonardót, Michelangelót, Goyát, Raffaellót, Rubenst, Renoirt, Cézanne-t és Van Goghot jellemezte. Bátorságot is innen merített: a művekben a világ burkát úgy kell föltörni, hogy a legkisebb részlet is – benne az emberiség sors-szimfóniája – teljességnek lássék. Nem tudhatni, hogy az anyagalakító szenvedélynél maradván az üveg és a kerámia formálásában minő magaslatokra ért volna a pálya. Ám a kényszerű váltás – minthogy az ungvári művészt, aki otthon ellehetetlenült, nem fogadta be Magyarország, s kénytelen volt Csehszlovákiába, Kassára távozni – meghozta a gyümölcsét. Duncsák nemcsak helyet váltott, mindvégig érezvén az otthontalanság kínzó élményét, de műfajt is. Festőecsetével új kalandra indulva kezdte meg a hódítást. Három és fél évtized bőven elég volt arra, hogy piktúrája még a kortárs magyar festészetben is unikumnak tetsző képszerkezettel, emlékezés-struktúrával kiteljesedjék. Az idő rabja ő, aki érzelemhullámok – különféle szépségfaktorok – segítségével megforgatja, saját képére szelídíti a történelmet. Bravúros rajztudása ellenére sem gyáva a montázslét káoszának, egyfajta rendteremtés, töredékességét hangsúlyozni. Nem a szép vonal ejti hatalmába, hanem a rendezetlen mítoszok jelképerejű tágassága. Amelyben egyik központi szereplőként – láss csudát! – VIII. Henrik húzza a talpalávalót.

 

 

 

 

 

 

A varázsló eltöri pálcáját?

Sokkal inkább minden pillanatban összeragasztja a részecskéket. A II. világháborút is úgy éli meg művészként, hogy a rontás vizére álomhajót evez (Ungvár 1946 – 1996), s ez az alkotmány sem menekülő bárka az újabb csapások elől, hanem a régi polgári élet újjáélesztésének tablója – propelleres repülőmodellel, kalapos úri nővel, kalitkával, valamely instrumentummal, családi fotóval. A jövő berendezettségével semmit sem sejttet, noha kései emlékfölidézőként tudja, mert saját bőrén megtapasztalta, hogy az épülő kommunizmus évtizedeiben minő megpróbáltatások özöne fogja sújtani szeretett szülővárosát. Az említett időjáték csak egy a sok közül. A nevezetesebbek az Az én színházam, az Emlékek hajója (1984), a festő-emlékező önmagát cirkuszi erőművészként és chaplini alakként ábrázoló Komédia (1989), vagy a csúfondárosságot széppé emelő Önarckép palettával (1999), s nem utolsósorban a középkori farsangot a mával összekötő Bolondok hajója (1991). Eme kaotikus, az ént minden rontás (történelmi kataklizma) ellenére a világ trónjára ültető világban – innen az önarcképek és az egy-egy táblán akár hangsúlyos elemként jelenlévő stilizált önportrék számbéli gazdagsága (Műterem – 1985; Nászút – 1986; Múzsa – 1996; Álmodozás – 1995; stb.) – csak a személyiség jegyei azok, amelyek groteszk módra, kesernyés fűszerrel túl tudnak lendülni a megzökkent korunk borzalmain. A Kidobott bábuk (1991) maszkot, fél-maszkot ítélkező pózba helyező kavalkádjában csak arra az egyre érdemes fokozottabban figyelni, amely arc bűnbánatot sugalló fehérségével, lehunyt szemével próbál úrrá lenni a cirkuszi haccacáré képében tetszelgő (így sincs föloldozás!) társadalom zűrzavarán. Az album pályakép elemzői invenciózus meglátásaikkal segítik eme különleges, extrém, főbb vonulataiban csupán a harlekini lét igazságait hangsúlyozó pályakép megértését. „Festészetében döntő nyomot hagyott az a tény, hogy kerámia és üveg szakon végzett a főiskolán. Habár képeit ma ecsettel alakítja, festészetének anyagkezelése és dinamikája emlékeztet az olvadt üvegmassza lávaszerűségére és színpompájára. (Ebben is megjelenik Velence és közeli szigettársa, Murano, mint az üvegművészet felülmúlhatatlan hazája” (Kubička Kucsera Klára).

 

 

 

 

 

 

Haltenberger Kinga a művész föntebb már említett jellemvonását értékeli: „Duncsák Attilát a sors remek humorérzékkel áldotta meg. Iróniája az a védőburok, amelynek jóvoltából elviselte mindazt, amit az élet, a körülményei rámértek”. Csáji Attila Duncsák europer-voltát hangsúlyozza: „Munkái folytatását jelentik egy magas szintű kassai polgári hagyománynak, mely e századra visszatekintve Máraival és Jakoby Gyulával jelezhető”. Arany Lajos pedig abban látja a többek közt Velencét, annak maszk-tobzódását és Casanovát is kitüntető piktúra lényegét, hogy „a gyermekkorig nyúlnak a művészet gyökerei”. Ha a csodálatos Madonnára (1997) tekintünk, lehetetlen nem észrevenni az itt kassaivá emelt klasszikus orosz ikonművészet hatását. Ha pedig a Pisanello lepkéjére (2006) vagy az Édes életre (2003), eme szerkezetét a montázs-technika révén kialakított két festményre, a montázs nagyjai vannak előttünk – az angol Ben Nicholsontól a magyar Bálint Endréig. Avval a lényeges különbséggel, hogy a fájdalmakat elkerülvén Duncsák több darabra tépett „élményhalmaza” felhőtlen vidámsággal világítja át a kaotikus „rend” megannyi állapotát.

 

 

 

 

 

 

A realisztikus élményforrás realisztikus megidézése csupán a kezdeti időszakra jellemző (Ungvár – 1963; Nagyanyám – 1962). A sötét színek (mélybarna, zöld, stb.) domináltak eme vásznakon, nem kevéssé visszaadva a festőművész letargiáját. Az évtizedek folyamán a realista festőből valódi modern művész lett – jelképerejű maszkjátékával, cirkuszi attitűdjével és harlekini bölcsességével olyan, csupán a legnagyobbakra jellemző utat nyitott, amelyen megszázszorozott személyiségével karöltve végig baktat (suhan, rohan, poroszkál) a huszadik és huszonegyedik század összes bohóca. Arcélükön századok kíméletlenségét, drámáját, tragikomikumát hordozva. Az aránylag frissebb műveken is, lásd a Virtuális műterem című festményt vagy a Freskót, ott a korábban meglelt képigazság: a maszkjáték furfangjával idevont ítélkezés megannyi formája. Ha Shakespeare föltámad, s egy infánsnő épp arra veszi az útját, amerre közép-európaiságunk boldogsága, öröme, terhe ernyőt tart a megvadult (megvadított!) század kiebrudaltjai fölé, a festőművész ecsetje lázasan követi eme történelmi-lélektani kavalkád minden rezzenését.

TOVÁBB A GALÉRIÁBA

Boszorkány vagy angyal száll huzatos századunk légterében, szinte teljesen mindegy. Duncsák Attila színházának zsinórpadlásáról lenyúlva műtermének portré-alanyaivá avatja őket. Színesen, humorba pácolt bölcsességgel, életigazságot és enyhet hirdetve ott is, ahol – bocsánat – inkább Ady fegyelmező korbácsa lenne a hatásos gyógymód.