A KÉPEK ÉS A FÉNYEK MESTERE


Csáji Attila (1939–2025) képzőművészre emlékezve.
Csáji Attila festőművész munkásságának összefoglalására vállalkozni: roppant nehéz feladat. Túlságosan nagy ugyanis az emlékanyag, és rendkívül szerteágazók a művészeti eredők és vonatkozások: a XX. század második felét, utolsó harmadát, az új évezred első két és fél évtizedét átfogó életmű fejezetei történésekben és művekben már-már áttekinthetetlenül gazdagok. A munkák nagy száma, nehezen felkutathatósága, de még inkább az alkotóterületek változatossága és az alkotások természete, különleges műformája megakadályozza a teljes körű életmű-áttekintést. Mert rendkívül sok történeti mozzanatot, művekben testet öltő törekvést, kísérletet, kutatói tevékenységet kellene számba venni az átfogó összkép megrajzolásához: a Kádár-korszak ötvenes-hatvanas éveinek unalmas-fojtott légkörét, langyos művészeti állóvizét felkavaró Szürenon-csoportosulás fellépését és működését, a botrányokat kavaró balatonboglári kápolnatárlatokat, a budapesti Műszaki Egyetemen rendezett és szervezett kiállításokat, majd a hetvenes évek közepén meginduló lézer-kísérleteket, az új képi transzformációs módszer kidolgozását, az egyre komplexebb fény-kutatásokat, a hologram-programot, és mindezeken túl a roppant aktív művészetszervezői tevékenységet. Mindezt az egyik, a négy szerző által jegyzett magyar művészettörténet (Andrási Gábor-Pataki Gábor-Szücs György-Zwickl András, 1999, Corvina Kiadó) így dokumentálta: „… Csáji Attila … már az ötvenes-hatvanas évek fordulóján barátaival modern művészeti írásokat fordított magyarra. 1964-ben festette meg Szürenon-képeinek sorozatát, amely később a kiállítás címadója lett, majd művészete egyre inkább az absztrakt festői jelek felé lépett tovább. Jelrács-sorozata azonban – a művész szavaival – a ’rend belső igényéből’ született, és nem a gesztusfestészet spontán kalligráfiája alakítja a képtábla vastag faktúráját. A szétterített festék írásjelei üledékszerűen lerakódott archeológiai leletként kiolvashatatlan üzeneteket közvetítenek. Csáji művészeti tevékenysége az évek során a tudomány és a technika új felfedezései felé fordult, lézert is alkalmazott a művészetben.”
A modern magyar művészet kísérletező-kutató indíttatásokkal ösztönzött alkotójának tevékenysége két alappilléren nyugodott: a végső soron ma már hagyományosnak minősíthető táblaképek készítésére, és a fényművészeti kutatásokra: az új minőségű műalkotásokat teremtő, hologramokkal kamatozó tevékenységre. A hallatlanul egységes, elvonatkoztatott táblaképsorozat műveit szemlélve az regisztrálható, hogy e művész festői munkásságát – éles ellentétben az új természetű és minőségű művek megalkotását célzó kutatói attitűddel – nem zavarták meg váratlan váltások, iránykeresések: a formálható, színezhető, speciális műgyantából alakított képegyüttes visszafogott színvilággal, már-már monokrómiába hajló, a szürkékre, a föld- és a hideg-rideg fémszínekre hangolt koloritja – amelyek dominanciája csak néha enged felszínre törni egy-egy élénkebb színfoltot – e művész karakteres festői védjegyévé alakult. A koloritnál talán fontosabb jellemző a művek fakturális felépítettsége: a metszésekből, az érdességekből, a gyűrődésekből, a rárakódásokból, a rétegzettségekből, a kitüremkedésekből szerveződő, leginkább vertikális tengelyre felfűzött, elvont motívumrendszer, amely titokzatos kalligrafikus jelek és jelzések, magával ragadó zuhanások és felemelkedések, áramlások, sodrások és lendületek, forrongások sugallatával áthatott, s amely virtuális mozgások és képi történések, konfliktusok és kiegyenlítődések mélyén az idő kíméletlen és megfoghatatlan pergése rejtezik és munkál. E dombormű-jellegű kompozíciók fakturális mélyrétegeiből súlyos, vad festőiségek derengenek elő, amelyeket a felület jelenségei még eltakarni, vagy legalábbis leplezni igyekeznek. De mindezeken túl van még egy fontos, külső jelenségek révén életre kelő hatóeleme is e műveknek: a fényviszonyok, a megvilágítás, a fény-árnyék-ellentétek, a fényszüremlések és a visszatükröződések által indukált kifejezés. A Csáji-művek a szín, a képfelület, a felület által megtestesített plasztikus, elvont motívumok és a belső és külső fények komplex és dinamikus együttjátszásában bontakoztatják ki különös, misztikus szépségeiket.
A festő fényművészeti, holografikus munkái a magyar művészet azon áramlatába illeszthetők, amelynek úttörő jelentőségű alkotói Moholy-Nagy László, Kepes György és Schöffer Miklós volt, és abba a jelenkori jelenségcsoportba, amelynek innovatív szellemiségét Haraszty István és Dargay Lajos és néhány kevésbé ismert alkotó munkálkodása reprezentálta. Az ő nyomukban tevékenykednek a ma fiatalabb, számítógéppel és projektorral dolgozó, a vetített, vagy a monitoron megjelenített képek alkotói is. Csáji Attila a hetvenes évek második felében indult, a lézerfény művészeti lehetőségeit célzó kutatásai során „a lézerfény sajátos tulajdonságaiból fakadó képi alakíthatóság feltárásával” foglalatoskodott, s az időben lezajló fizikai jelenségek művészeti indíttatású programjainak kiteljesítéseként a téráthatást célzó, változó-átalakuló, de bármikor megismételhető fényjelenségeket jelenítette meg a hazai és külföldi terekben. A művész az elmélyült lézerkutatások után fordult a korábbi, konceptualista műveihez gondolatilag és tartalmilag is köthető, a Gábor Dénes-kidolgozta hologramok megalkotása felé, amelyeken a térviszonyok, a negatív és a pozitív formák, a homorú és domború test-viszonyok talányos, átváltozásokban játszó látványjelenségekké változnak. Ez a művek technikai tökélyt, csúcstechnológiát tükröztető képi jelenségvilága, mediális újszerűsége által kulminálódó mű-aura meghökkentő módon nagyon közel áll a gótikus székesegyházak üvegablakai által indukált, fenséges, az idő múlásával és a katedrálisban mozgó befogadót érő, változásokban és átalakulásokban oly gazdag fényjelenségekhez. A párhuzamok megvonásához a korai, Csáji Attila által megfogalmazott költői sorok adnak segítséget:
„A valóságot tünékeny képe idézi
És a tünemény valósága a fény
a megfoghatatlan érzékelhető
a megfoghatatlant érzékeltető
a fény mely a létünk
… amely a befelé végtelen tér
mélységéből
belőlünk árad”
És persze hosszan-hosszan ecsetelhetnénk még e kétágú, a festészeti és a fényművészeti törekvésekre alapozott, gazdag oeuvre által megfogalmazható esztétikai tanulságokat és művészettörténeti konklúziókat, megrajzolni igyekezvén egy egyszerre hagyománytisztelettel és szenvedélyes újító szemlélettel ösztönzött, 2025 januárjában lezárult, friss avantgárd szellemiségét évtizedeken át megőrző művész portréját. A Csáji Attila által megalkotott művek végtelen tere mélységéből áradó fény csendre, nagy, áhítatos csendre int.
Fotók: Magyar Művészeti Akadémia
Főkép: Fénykalligráfiák, XVII, transzmissziós hologram, 1988
Szövegközi képek: Szürenon, XXVIII., 40x30cm-farost, 1965, Mezőkön áttűnő, tanszmissziushologram, 1988, Mitikus fénytér, Kiscelli Múzeum 2005, Csáji Attila portré
Galéria: Szüreon, III. C, 1964, Háladás kettős szimbóluma,1970-73, Élő szalagfonat III.