A valaha élt legnagyobb szobrászaink egyike


Hadik Gyula szobrászművész emlékkiállítása a Klauzál Gábor Budafok-Tétényi Művelődési Központ - Vén Emil Galériában.
Száraz Miklós György író többek között a következő szavakkal idézi meg a 2013. január 22-én, A magyar kultúra napján elhunyt művész, Hadik Gyula alakját és szellemiségét: „Egy jó ötlet aranyat ér – mondta –, de aranyból nem lehet jó szobrot csinálni, mert az arany lágy. A jó szoborhoz pedig kemény anyag kell, kemény fa, kemény érc, kemény fej és kemény akarás. Azt is mondta, hogy nincs ósdibb és unalmasabb a modernnél. »Friss legyél, ne modern. Bátor és valódi. Mi az, hogy modern?« (…) »Ha az ember sokáig él, látja, hogy helyükre kerülnek az értékek.« Egy idős, ünnepelt szobrász mondta róla nekem néhány éve: »A nagyközönség nem tud róla, de ha mi, szobrászok, azt állítjuk, hogy a valaha élt legnagyobb szobrászaink egyike, akkor arra mérget vehetsz.«”[1]
Ez a nagybetűs élet valóban produkál furcsa, emlékezetes helyzeteket: „A sors kegyetlen fintora, hogy Gyula bácsi aznap este hagyott itt mindnyájunkat, amikor A magyar kultúra napján rendezett, Hadik Gyula kiállítás keretei között adta át Turai István polgármester a Törökbálintért-díjat, amelyet [a művész fia] Hadik András vett át” – fűzi megemlékezéséhez a Bálint.info tudósítója 2013. január végén.[2]
A törökbálinti Hadik Gyula (1925–2013) szobrászművész tehát idestova tizenkét éve nincs közöttünk. Jóllehet embert kellene mondanom, szobrászembert (csupa nagybetűvel!), ha már nem foglalta volna le e foglalkozás- vagy hivatásnevet a budaörsi Gvárdián Ferenc, a hajdanvolt doyen testi-lelki jó barátja, a rangidős mester, a korelnök szellemi tisztelője. Kettőjüket pedig Vigh Tamás (1926–2010) emberséges személye kapcsolta össze, aki Gyula bácsi osztálytársa, majd az életpróbás, keserves időkben segítője, később meg Ferenc egykori mestere volt a Képzőművészeti Főiskolán. Emlékszem hármuk magam dokumentálta alakjára, amint együtt járják végig a piros ingben megjelenő, botra támaszkodó, fehér hajú és szakállú idős, akkor éppen betegségéből lábadozó mester egyik legjelentősebb tárlatát a Kék Iskolában 2008-ban, amelyet Szemadám György képzőművész, író és tévészemélyiség nyitott meg.[3]
A tömören és láttatóan fogalmazó Száraz Miklós György határozott krokit rajzol Hadik Gyuláról a már említett nekrológjában: „Remekül beszélt, írt, olvasott szerbül. Szerette a dzsesszt – a negyvenes években maga is dobolt –, és szerette a lovakat. Moravicán olyan Szent Istvánja áll – kemény, szilárd, konok kőember –, amelynek együtt sem ér nyomába az összes többi István király. Arcát adta Dávid Ferencnek: a nagy hitújító portréját róla mintázta Szalatnyay József [festőművész]. Szerették jóságos apostolfejét: magyar, szerb, lengyel, szlovák, ukrán kollégák könyörögtek neki, hogy megmintázhassák.”[4]
A Hadik Gyula bácsi halála előtti és utáni tárlatokat – mert az igaz és jó emberekhez úgy ragad ez a megszólítás – bácsi –, mint az eposzi hősökhöz az epitheton ornans, mint kenyérhez a méz, netán fordítva: mézhez a kenyér – leginkább a fia, Hadik András művészettörténész szervezi és rendezi. Tegyük hozzá, a beavatottak szakszerűségével.
Egy nagyszerű, alapos, hozzáértő könyvet is szerkesztett édesapjáról 2005-ben, remek vendégszövegekkel, tanulmányokkal, valamint az apa visszaemlékezéseivel fűszerezve, amely a képanyagot, illetve az életrajzi adatokat tekintve is átfogja az egész életművet. Így nem is csoda, hogy minden megnyilatkozó ősforrásává vált ez a kitűnő munka. Ez persze nem jelenti azt, hogy a létfontosságú kiadvány megjelenése, de leginkább a művész halála utáni tárlatokon ne találkozhatnánk a kötetből hiányzó, új és új művekkel, képsorozatokkal, illetve összefüggésekkel. Erről András rendre gondoskodik számunkra. Ilyen nóvum volt például az a 2021-es budaörsi Ars Sacra kiállítás is a Zichy majorban, ahol először mutattuk be Gyula bácsinak azt az 1985-ből származó Megfeszítés, vagy más néven Krisztus-sorozatát, amelynek lengyel nyelvű nyomdai előjelző lapokra készített vegyes technikás darabjai a Krisztus a kereszten című szobrához készültek előtanulmányként.[5] Erről a 16 darabos sorozatról, amely egy nagyobb szekvenciából válogatódott, s itt is látható az egyik falon egyvonalban felrakva, Nobilis Márió atya, aki a tárlatot megnyitotta, a következőket mondta: „külön gyönyörűség, önálló elmélkedés, teljes Nagyböjt, Szent Negyvennap: a minden különböző emberrel eggyé váló egyetlen Megfeszített himnusza.”[6]
Mélyen helytálló sorok ezek, amelyek nemcsak arra mutatnak rá, hogy a művész hogyan keresi-kutatja „modellje” áldozati lényegének számtalan elképzelt formában történő megragadását, s hogy hány és hány változatban azonosul a megfeszített Krisztussal, hanem rávilágít arra is, hogy a plasztikában tárgyiasított megrendítő opus szemszögéből nézvést minden egyes emberi áldozat a Megváltó áldozata révén nyeri el értelmét. Sőt, arra is rávilágít, hogy a szobrásznak hány és hány rajzot, azonosulási kísérletet, testpózt és testszerepet kellett kipróbálnia, jelképesen eljátszania, míg eljutott a térben megmintázott végleges, a perdöntő egyetlen egyhez. De valahogy így vagyunk Hadik Gyula minden egyes művével, mert mindig azt hisszük, úgy véljük, az a meggyőződésünk, hogy az éppen látott az egyetlen, a végleges, az igazi, függetlenül a többitől, amely esetleg ugyanabban a témában született. Hiszen minden egyes műve olyan tökéletes, megbonthatatlanul egyszeri és egyedi entitás, mint egy mag, amely elültetve csak önmaga fajtáját reprodukálhatja.
Nézzük például a Mózes szobrait! Ezen a kiállításon kettő (egy ólomból és egy márványból készített változat) szerepel belőlük, ám mindegyik más és más gondolatsort, hangsúlyt, érzelmet, szempontot, szerepet domborít ki, fogalmaz meg egymástól egészen eltérő, már-már forradalmi formanyelven, bár nem egészen függetlenül a történelmi, mítoszi, bibliai hős konszenzusos, közmegegyezéses, mondhatni tradicionális megítélésétől. Tudniillik Hadik Gyula szobrai és rajzai ettől olyan érdekesek és egyediek! Másképpen fogalmazva: úgy vállalja fel a hagyományt, hogy közben annak minden szegletét, hajlatát egy látszólag egyszerű ötlet alapján „formállogikailag” meglepően újraértelmezi és újraépíti. Képeinek és szobrainak természetes racionalitását az irracionalitás igazsága felől nézvést közvetíti, a torzítás határait feszegetve módosítja. Hogyan is lehetne ez másképp egy olyan szobrászember esetében, akinek arca, habitusa zavarba ejtő módon egyesül, empatikusan azonosul Michelangelo, Leonardo, Rodin, Bourdelle, Van Gogh, Gauguin, Nagy Balogh János, Medgyessy Ferenc, Mózes, Ábrahám, Krisztus, Julianus barát, vagy Szent István konkrét, illetve elképzelt ábrázatával, alakjával?
Vigh Tamás tökéletesen fogalmaz a „Próbára nem tett életet nem is érdemes élni” című írásában, amikor azt írja Hadik Gyula 1976-os ólomból készült Mózes-fejével kapcsolatban, hogy ez a mű: „önmagában külön műfaj! Mintha a szobrász maga sem vette volna észre, hogy milyen titokzatos dolgot hozott létre ezzel a [mindössze] 20 centiméteres szerkezettel. Képzeletem szerint nem is méteres, hanem öt-hat, sőt, tíz métert sugalló jel, ami nem egyszerűen műtárgy, hanem eszme. (…) Hadiknak e művében látom törvényszerűen a független szellem atavisztikus képességét megjelenni.”[7]
Természetesen nem térhetek ki a jelenlegi kiállítás minden egyes darabjára, a vitrinekbe helyezett érméket, plaketteket és szoborparányokat is ideszámolva, mert ez mintegy 111 darab kisebb és nagyobb méretű újságlapokra és csomagolópapírokra készített rajz, illetve festett fából, égetett samottos agyagból, kőből, bronzból, ólomból, agyagból, gipszből faragott, gyúrt, öntött, mintázott plasztika elemzését jelentené. Maradnék inkább a tárlat tematikai felosztásánál, amely András elrendezése, körüljárása szerint a művész számára oly kedves ló témájával indul, az önarcképekkel folytatódik, majd a tiszteletadás, a hódolat, s a szülőföld iránti ragaszkodás jegyében az alkotó látókörébe került neves írók, művek és művészek megidézésével a magyar történelem, a Biblia, a hit, a vallás, a szakralitás irányába fordulva megint az önportrék világába érkezik.
Ez a Budafok-Tétényi kiállítás tehát nemcsak arra hívja fel a figyelmünket, hogy élt itt valamikor egy unikális képzőművész, széles látókörű, művelt ember, akinek emlékét oly természetességgel kellene életben tartanunk, mint amilyen természetes átéltséggel hallgatjuk a madárdalt, a tenger zúgását, a fakadó forrás tiszta bugyogását, hiszen ugyanilyen közvetlen, nyíltszívű, barátságos és természetes volt maga is. De arra is figyelmeztet bennünket, hogy ez a szobrászember olyan természetességgel közvetítette felénk az ősi, az antik, a sztyeppei, a zsidó-keresztény, a naiv, a népi, valamint a klasszikus és a modern európai kultúra szent és profán vonatkozású témáit és történeteit, mint amilyen természetességgel fogyasztotta-itta, szívta magába annak tanításait, valamikori emberlétének személyes és egyetemes tartalmat, formát, erkölcsöt, tartást adó kegyelmi ajándékait. Magyarán: ki kell hangsúlyoznunk, hogy Hadik Gyula világi és szakrális témái sohasem keresettek, erőszakoltak, kényszeredettek, sokkal inkább egy örökölt közgondolkodás természetes, bár egyénített és személyes, senki máséval össze nem keverhető megnyilvánulásai.
A fehérszakállú Homéroszok, Tolsztojok és Tagorék egykor élt mai unokája, az évezredek élet- és művészettapasztalatát lepárló, magába gyűjtő mester öregségére a szobrászat szinte minden skáláját bejárta az alig megmunkált, antropomorf jellegű talált kőtől vagy fától a jellemsűrítő realista portrékig és alakokig; az archaikus, a népi és a naiv művészet ihlette formavilágtól a jellegzetesen „hadiki” emberkubusokig; a szétszedhető és összerakható szerkezetesség redukcióján keresztül az eszmék megalitukus vagy sztyeppei-turáni tömbösítéséig; a klasszikus szépségideáltól a formabontás és a nyugtalan felületalakítás gyönyörűségéig. A rajzait is – amelyek között feltűnően sok az önarckép, illetve a példaképei közé emelt, hasonmásainak tekinthető művészportré, s amelyeket ő „szobor-hallucinációknak” nevez –, akárcsak a szobrait: megszólító célra szánta. Mind-mind megannyi határozott vonalkultúrájú, ámde drámai erővel bíró, reduktív, dekoratív, tömbösített vagy szerkezetes formavilágú, egyedi csoda! A szobrokkal teljesen egyenértékű művek ezek, amelyekből ugyanazok a sajátosan „hadiki” vonások, élet-, szellem- és lélekzárványok sugároznak, mint lényeglátó, tökéletes egyszerűségre törekvő, bensőséges hangulatot árasztó plasztikáiból. Rajzaiból éppúgy nem száműzte a szívet, az érzelmeket, mint a szobraiból. Sőt az sem lehet véletlen, hogy egyik grafikájának a Naconxypánban hull a hó (2002) címet adta, ugyanis ezzel a nyilvánvaló utalással saját álom-, emlék- és képzeletvalóját a Gulácsy-féle fantáziavilág örökkévalóságszerűségével hozta összefüggésbe.
Akárhogy is nézem, forgatom, firtatom az életművet, Hadik Gyula bebizonyította, hogy így is: azaz kristálytiszta őszinteségből, keresetlenségből, etikából, szellemből, eszméből, lélekből és szeretetből is össze lehet rakni újra, egy, a hagyományokból táplálkozó, örökkön örökké friss és megbízható, olykor a melegszívű humor derűs auráját is megcsillantani képes, új világot.
Hadik Gyula szobrászművész emlékkiállítása - Klauzál Gábor Budafok-Tétényi Művelődési Központ Vén Emil Galéria, 2025. január 17 – március 4.
[1] Hadik Gyula (1925–2013), Magyar Hírlap, 2013. február 1.
[3] Kék Iskola Galéria, 2008. április 8 – 24.
[4] Uo.
[5] Ezzel kapcsolatban lásd! Hadik András: Gondolatok, adalékok apám, Hadik Gyula szobrászművész budaörsi kiállítása kapcsán, Kortárs, 2022/04., 46-48.
[6] Művész-ember-lét, Kortárs, 2022/04., 45-46.
[7] In.: Hadik Gyula – Zárt tömbök nyíltsága, Életmű-katalógus, 2005, 5.
Főkép: Mózes, 1976, ólom, kő, 27x25x25 cm
Szövegközi képek: Önarckép, 2000 kl., szén, papír, 58x51 cm, Önarckép, 2004, vörösmárvány, kb. 34x23x20 cm, Fürdőző, 1962, márvány, 25x28x6 cm, Krisztus-sorozat (Megfeszítés) 3., 1985, papír, tus, akvarell, 45x30 cm, Krisztus-sorozat (Megfeszítés) 2., 1985, papír, tus, akvarell, 45x30 cm, Bourdelle, 2002, szén, papír, 156x86 cm, Michelangelo, 2002, szén, papír, 128x80 cm, Julianus barát, 1970-es évek, ólom, műkő, 41x18x16 cm, Fésülködő, 1979 kl., ólom, kő, 27x10x8 cm, A szobrász, 1993, festett fa, 93x29x29 cm, Ady, 1990-es évek vége, festett fa, 98x20x20 cm