„Nem a tárgy, az ember a cél”

Kilenc alkotó emlékezik a 130 éve született Moholy-Nagy Lászlóra.

A Moholy 130 -  A „jelen jövő” vizuális kísérletei című kiállításon kilenc ígéretes pályakezdő és kiváló középgenerációs művész idézi meg műveiben a százharminc éve született Moholy-Nagy László alakját és a Bauhaus szellemi ethoszát.

A kiállítók: Benkő Ramóna, Dobó Bianka, Hamerli Judit, Kusnyar Eveline, Pusztafi Panna Pálma, Reining Vivien, Schell Réka, Tóth Anna Boglárka és Városi Gabriella művek sorozatait állítják ki – s véletlenül mind nők–, voltaképp nem egy csoportos kiállítás szereplőinek tekinthetőek. Tehát a Moholy 130 című csoportos kiállítás egy-egy önmagában is értelmezhető, tartalmi egységet képviselő, kilenc mini-kiállításnak tekinthető.
Az Eötvös10 Pincegaléria, mint helyszín, sokat ígér. Különösen vonzó ez a kiállítóhely, hiszen egyrészt a Képzőművészeti Egyetemtől mindössze „kétsaroknyira” található – s az Egyetem más projektjeit is befogadta^[1] már –, másrészt a labirintusszerűen elágazó, változatos térrendszer és a meleg színhatású, rusztikus nyerstégla-falazat a látogatóban azt az érzetet kelti, hogy egy titkos és szakrális földalatti térbe, művészeti katakombába érkezett.
Moholy-Nagy és a Bauhaus példája sokkal többet jelenthet ma egy képzőművésznek, mint pusztán egy technológiára és kísérletezésre nyitott szakmai iránymutatást, mert Moholy és a Bauhaus ennél több, alapvető antropológiai szemléletet és világképet sugalló látásmódot kínál. „A Bauhaus az avantgarde irányzatok szintézise és továbbfejlesztése, de ugyanakkor több is annál, életmódba öntött filozófia, megvalósult eszme, a közösségről szőtt álom.” – írja a fotótörténész Tőry Klára.^[2]

A konstruktivizmus volt az egyik inspirációs forrása a Bauhaus mozgalomnak, ezen hívószavakkal:  „Utópiák helyett praktikum; / Önkény helyett okszerűség, célszerűség; / Érzelmesség helyett tudatosság; /Játék helyett matematika és geometria.”^[3] Azonban Moholy- Nagy László kreativitása, tanítási módszere, művészi kísérleteinek egyszerre szétágazó és szintetizáló jellege egy izmusokon túllépő, kifejezetten interdiszciplináris és integratív gondolkodás volt. A technika használata és a technicizmus Moholynál sohasem lehet öncélú, mereven célorientált vagy az ember egyediségét nem figyelembe vevő. Az alkotófolyamatnak Moholy szerint „önszámadással” kell kezdődnie, nem az a fontos, hogy milyen tárgyat fogunk előállítani, hanem legelőször az egyén „organikus funkcióit” kell felismerni. Moholy a  konstruktivizmus építő attitűdjét is képes volt szabadabban tovább gondolni a Chicagói Bauhaus Schoolban, ami számos világhíres művész alapvető szellemi hivatkozási pontja és szellemi otthona lett.

Moholy-Nagy László „A szelet-embertől az egész emberig” című programadó esszéjében az „egész embert” úgy képzeli el, hogy az ne csak pénz, hatalom és egyéb külsőségek megszerzésére törjön, hanem belsőségei kialakítására is.

Moholy szemlélete ma azért különösen felszabadító, mert a művészetet ma is mérgező elitizmus és versengés helyett művészetpedagógusként abban hitt, hogy mindenki tehetséges.

Benkő Ramóna, aki nemcsak alkotóként, hanem szervezőként és kurátorként is részt vett a kiállításban, monokróm grafikai műsorozatot és interaktív installációkat (Aki növényt ültet, az hisz a jövőben) állított ki. Benkő munkái a házasság és a sebezhetőség témáit tematizálják. Moholyhoz Benkő elsősorban a technikai megoldások változatosságán keresztül – cianotípia, szitanyomat, frottázs, installáció – kapcsolódott.

 

 

 

 

 

 

 

Dobó Bianka a személyes és családi archívumok és emlékezethagyomány szubjektív és kollektív vonatkozásaival foglalkozik több sorozatba illeszthető alkotásán. Könyvespolc című digitális fotósorozata egy korábbi, a Tárgyak emlékezete című fotogram cianotípia-sorozat folytatása. Dobó munkáin a nagyszülők lakásaiban rekvizítumként megmaradó tárgyi emlékek, például könyvek vagy tárgyak bukkannak fel, amelyeket a néző beazonosíthat, és ütköztetheti velük saját emlékeit. Az Archívum I. – III. című munkáin Bianka önportréja jelenik meg, arcát azonban a fotók sokasága takarja ki, utalva az emlékek túlzó sokaságára és kiismerhetetlenségére. A sorozat egyik legerősebb érzelmi töltetű darabja a Konzerválás című munka, amely egy műanyagba vákumfóliázott porcelánmadár fuldokolását reprezentálja.

Hamerli Juditra hatványozottan igaz, hogy egy komplex egyéni kiállításnyi anyagot adott a kiállításhoz. Figurális festményeinek kompozíciós elemei hasonlítanak a konstruktivista kollázsok komplex térmodelljeihez, s a geometrikus háttérsíkokba helyezett, hiperrealista igénnyel virtuózan festett alakok pedig egy újabb művészettörténeti réteget képviselnek. Hamerli Transzgenerációs hatások című szobor-installációja annyira erős, látványos és aktuális munka, hogy méltón képviseli az egész kiállítás felütését a bejárathoz közeli folyosótérben.

Kusnyar Eveline Dobó Biankához hasonlóan merít a személyes élettörténeti narratívájából: fotókkal és rajzolt elemekkel gazdagított, implicit családi emlékezéstörténetet rejtő, vegyes technikájú, kollázs alapú grafikai sorozata a Mindenhol otthon – A sétáló házak üzenete című munkák „lábas ház-testei” összevethetőek a chicagói Bauhaus egyik tagjának, Hajo Rose-nak az épületet és embert fotográfiával egymásra montírozó látványát ötvöző művével^[4], illetve a test szétszedésének és játékos összerakásának gesztusa megidézi a szürrealista művészek által kedvelt Cadavre Exquis (Exquisite corpse) játék gondolkodásmódját.

Pusztafi Panna Pálma előző egyéni kiállításán – a Fogyasztói esztétikák című tárlaton – szintén állatalakokkal foglalkozott, s erre a kiállításra is olyan témát hozott, amelyen az építődaru és a darumadár metaforikus kettőségét ironikusan közelíti meg. Pusztafi darvai épülettextúraként, mozgó állványokról készített fotókról mintázva, Tatlin mozgó felhőkarcoló-tornyában rejlő eszméknek mutatnak fricskát. Pusztafit az érdekli, amit nap mint nap lát: az épülő világváros mechanikus gépszörnyeit aztán opponálja a valódi hús-vér madarak csodálatos életteliségével, amelyeket precíz grafikai megformálással jelenít meg.

 

 

 

 

 

 

Reining Vivien – hasonlóan Benkő Ramónához – szintén egy feminista aspektusból szemlélhető^[5] témával, konkrétan a házassággal, pontosabban annak erodálódásával foglalkozik. Az Én szerettem alperest című installáció egy egykori családi otthonra utaló helyiséget hoz létre a pincegaléria egyik szobaszerűen beszögellő, katakombafolyosó vájatára emlékeztető loculusában. A „felületkínzott” agyagnyomatokon, viaszkarcokon alig kivehetőek a házassági fotókon még mosolygó boldog alakok. A középre festett tapétás növényi ornamentika az idilli összetartozás szimbólumaként trónol a már elhagyatott, ám egykor tündöklően boldog hely átváltozásán.  A házasság felbomlásának története tragikus, de Reining ezt a narratívát a tárgyakon keresztül mégis humorral fűszerezve mutatja be.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Schell Réka szintén egy külön kiállítást rendezett be a neki szánt téregységbe. A fény-árnyék oppozíciója, a látható és láthatatlan, a kimondható és a kimondhatatlan kérdései érdeklik: nagy érzékenységgel és elmélyültséggel dolgozik. A Mindeneknél boldogabban című fekete monokróm zászló-lobogás stációkat illusztráló festménysorozat Pilinszky János: Bár színem fekete című versének ihletésében született. A 34’47” című fotósorozat egy ikonográfiai közhelyet, a női budoár ikonográfiát tölti fel személyes jelenléttel, a Fragmenta című plexikarc-sorozaton pedig Schell saját verseiből is olvashatunk a kiállításon.

Tóth Anna Boglárka az egyedüli olyan kiállító, aki fókuszáltan egy médiumban alkot, szobrászként, habár nemcsak bronz (Növekedés, 2024.; Kis geometria I-II., 2023)  és akrilgyanta (Meddő, 2022) anyagokkal dolgozott, hanem egy légies és lágy textilobjektet (Organic forms, I., 2020) is bemutatott. Művei iskolapéldái a fegyelmezett geometria és a lágyabb, ornamentálisabb, természeti formák szintézisének. A fény kiemelt szerepbe kerül munkáin, illetve utóbbi években a klasszikus anyagok és technológiák mellett rendszeresen használ innovatív eszközöket, például 3D tervezést és nyomtatást.

 

 

 

 

 

 

Végül, de nem utolsó sorban, a kiállítás másik szervezője és a Korszakváltó Művészek Egyesületének alapító tagja, Városi Gabriella következik, aki legközvetlenebbül kapcsolódott Moholy-Nagy Lászlóhoz a kiállításon. Moholy írja: „Álmodoztam már fényapparátusokról, amelyek révén kézzel, vagy automatikusan működő mechanizmusok segítségével a levegőbe, nagy terekre és különös alkatú ernyőkre, ködre, gázra és fellegekre fényvíziókat lehet vetíteni.”^[6] Moholy utóbb említett, meg nem valósult műterveit Városi az ún. Fényarchitektúrákat dolgozza ki egy holográf-fénydomborművön, a Prizma generátor, a Prizma variátor és a Légfény modulátor című digitális printeken, amelyek a mesterséges intelligencia gépi fantáziájának segítségével jöttek létre. Városi ugyanakkor távolságot is tart a „mechanikus fantázia” azaz az AI kritika nélküli alkotótársi elfogadásától: installációja ugyanis megjeleníti – az emberi jelenlét fajsúlyos szerepét hangsúlyozandó – tervezői munka és a munkafázisok állomásait is.

 

 

 

 

 

 

 

Összegezve az eddigieket: a ma kreatívjainak azonban a digitális forradalom dacára éppen azokkal a problémákkal és veszélyekkel kell szembenéznie, amelyektől – mint a technicizmus durva túlkapásaitól – Moholy közel száz éve éppen óvni próbálta.

Vajon Moholy szavaival, valóban „életstandardunk nélkülözhetetlen segédeszközévé” válik-e majd a mesteréges intelligencia? Számos, még ennél a kérdésnél is nehezebben megválaszolható probléma és társadalmi kihívás rettenetében élünk ma.

Moholy szellemét szerintem nem azok képviselik ma, akik vadul építik karrierjüket a legfrissebb technológiai médiumok szárnyán rebbenve fel a clickbate rengetegbe, hanem azok, akik közvetlenül és emberien is hatnak másokra, akik még képesek emberként és nem droidként létezni ebben a hihetetlenül nagy tempót diktáló digitális forradalomban. A „közösségről szőtt” álom, mint megvalósult eszme, itt van most ebben a kiállítótérben nyolc autonóm művész önazonos, hiteles és színvonalas műveivel.

A kiállítás tanúsága szerint Moholy-Nagy László ma élő inspirációt jelent. Moholy ilyen mondatokkal ejti rabul a fantáziánkat: küzdeni a technikai civilizációs ártalmak ellen „egyrészt organikus, élettani funkcióink megfigyelése”, másrészt „a legbelsőbb lényünkből jövő kifejezés által, amely legmagasabb fokán művészet ”^[7] lehet. S ez történik a Korszakváltó Művészek Egyesülete által szervezett kiállítás meghitt női katakomba-közösségében. 

További képek