„ARCHITEKTÚRA” – Koppány Attila festőművész tárlata

Polgár Centrum – Újpest Galéria, 2025. március 21 – április 12.

Koppány Attilának egy olyan kiállítását láthatjuk az Újpest Galériában, amelynek nemcsak a modálisan variábilis sík- és térmértani elemekből álló, képenként önmagába visszatérő látványa, de a címe is – Architektúra (magyarul építőművészet, felépítés, szerkezet, rendszer) olyan téralkotó művészetet jelent, amely (szótári meghatározás szerint) különböző építmények, épületcsoportok és építészeti együttesek (terek, utcák, városnegyedek) terveit és kivitelezését tartalmazza – egyértelművé teszi számunkra, hogy itt egy tisztán építészeti-motívumos absztrakt-geometrikus, konstruktivista festészeti demonstrációval van dolgunk. Tehát összességében olyan látványt nyugtázhatunk, amelyről lerí, hogy alkotójának van, lehet valami speciális köze az építőmérnöki szakmához.

Sejtésünket az alkotó életrajza igazolja, amelyet ez egyszer kissé szokatlan módon Prokopp Mária művészettörténész szavainak közvetítésével erősítenék meg, amelyeket 2024-ben írt le Koppány Attila a Városkép mint festői látvány hívószavú csepeli tárlata kapcsán: „Első önálló festészeti kiállítását még építészhallgató korában, 1968-ban rendezhette Budapesten, amelyet tanára és nagy példaképe, a legendás urbanista és esztéta, Pogány Frigyes építészprofesszor nyitott meg. Azóta, mintegy fél évszázada rendületlen szorgalommal foglalkoztatja a mesterétől kapott indíttatás, a várostervezés mint látvány – pontosabban a 20–21. századi városkép mint festői látvány. (…) [Koppány] a győri Széchenyi István Egyetem Építész Karán hosszú évtizedeken át irányította az építész szak vizuális művészeti képzését. [Egyúttal] a szabadkézi rajz- és a formaismeretek oktatását is megvalósította hat féléves vizuális művészeti tantárgycsoport keretében.”^[1]

Koppány Attila, G. A. úr X-ben, 2019, akril, vászon, 90x120 cm

De hogy tovább tágítsuk az architektúra kifejezés Koppány Attila festőművész-grafikusra, a győri egyetem professzor emeritusára vonatkozó, az előzményeket is firtató értelmezési körét, V. Varga József újságíró azon sorait kell, idézzem, amelyeket 2022-ben vetett papírra Enying szülöttének a mezőföldi kisvárosban látható állandó kiállítása kapcsán: „Pályája az 1960-as évek végén indult, művészetét egyfajta kettősség, a látvány és az elvont motívumok közötti átmenet jellemezte, volt, amikor az expresszionizmus és az organikus nonfiguráció felé közeledett, volt, amikor inkább a konstruktivizmus irányába fordult. (…) Koppány Attilát csaknem negyven évig expresszionista festőnek tartották, de mindig is kacérkodott a geometriával. Kollégái és művészbarátai felvetetésére, hogy építészként miért nem készít geometriát, elkezdte a világ múzeumaiban az eredeti geometrikus műveket figyelni [tanulmányozni]. Belefogott, belevágott, de másképp.”^[2]

A művész ezt az úgynevezett város képciklusát – amelynek Színes város; Városgeometria; Piramisvilág; Újgeometria címmel megvoltak a kiállítás-előzményei – már öt-hat éve festi. Saját bevallása szerint ezekben a műveiben a konstruktív szerkesztésmódot és a Concret art^[3] felfogását igyekszik sajátos szintézisbe foglalni. Ez valami olyasmit jelent számára, hogy bátran él ennek az egyetemes érvényű, sokszínű és sokágú nemzetközi, s olykor nemzeti gyökerű geometrikus absztrakt irányzatnak a megjelenése óta felbukkanó számtalan szellemi és formai inspirációjával, bármelyik egyéni trend számára ötletadó innovatív elemével.

Koppány Attila, Város, 2020, akril, vászon, 100x150 cm

Persze az invenciók és intuíciók fakadhatnak, eredhetnek másból is, mint a modernkori művészet- és/vagy stílustörténet geometrikus leleteiből, legfőképp a jelenkori épített valóság, valamint a kortárs alkotók legjellegzetesebb (olykor naprakész) konstruktivista megnyilatkozásaiból. Az eredendően sokarcú, műfajilag is sokrétű, a linómetszés, az elektrografika, a síkplasztika, a dobozmű, a kollázs, a montázs, és a festészet területén is otthonosan mozgó Koppány Attila „idézéstechnikája” – még ha bevallottan is épít a híres elődök és kortársak némelyikének munkásságára (lásd: például Kassák Lajos, Moholy-Nagy László, Malevics, El Liszickij, Tatlin, Mondrian, Konok Tamás, Barcsay Jenő, Aknay János) – alig-alig tetten érhető, mert a magáévá formálja, a saját sorozatává, ciklusává alakítja, modális értelemben majdhogynem a végletekig kiaknázza, variálja a kölcsönvett jellegzetességeket. Mert minden, ami lehetséges, szükségszerű és valószínű, az nála megvalósul az átvett formai alapötlet és/vagy szellemi tartalom által.

Koppány Attila különös alakja a 20–21. századi magyar és az egyetemes művészettörténetnek. Számtalan átalakuláson átmenő, mindig megújuló próteuszi alkatára, már Pataki Gábor művészettörténész is felhívta a figyelmet. Tudniillik a mitológiai Próteusz olyan jóstehetséggel volt megáldva, amelyhez alig-alig lehetett hozzáférni. Azaz, reménytelennek tűnő vállalkozás volt személyét jövendőmondásra bírni, mert százféle alakot öltött, sorban oroszlánná, kígyóvá, párduccá, vadkanná, folyóvízzé és lombos fává változott, hogy az őt kényszerítőnek a kezei közül kicsúszhasson. Alkotónk volt már absztrakt expresszionista, a makro és mikrovilágokban jártas bioromantikus szürrealista, a konkrét motívumokat jelképi erejű duktusokká formáló gesztusfestő, míg eljutott a geometrikus-absztrakt és konstruktivista újgeometriához. Az európai művészettörténetben sem ismeretlen az alakváltó, a megújulás állandó kényszerében élő alkotónak ez a típusa. Lásd például Picasso vagy Eőry Emil személyiségét, életművét!

Koppány Attila, Belváros 13., 2025, akril, vászon, 70x100 cm

Mielőtt rátérnék a kiállítás anyagának rendszerező osztályozására, nem árt felidéznünk néhány elemző egy-két telitalálatos megfogalmazását, felismerését Koppány Attila újgeometriájáról, mert kétségtelen, hogy pontos megállapításaik erre a tárlatra is érvényesek.  

A már említett Patakai Gábor írja a festőművész 2021-es Piramisvilág című tárlatával kapcsolatban, hogy: „mostani sorozatát akár egy triász harmadik tagjaként is értékelhetjük: az első, architekturális elemeket felvonultató sorozata után puristább jellegű síkkonstruktivista művek következtek, míg most, mintegy az előző kettő szintéziseként hol téri illúziókkal játszó, hol újra a képsíkot hangsúlyozó, hol pedig a két felfogást vegyítő képek születtek.”^[4]

Sinkó István képzőművész, művészeti író jegyzi meg ugyanebben az évben A realista absztrakt című katalógus-előszavában, hogy „Koppány az absztrakt festészet játékos-színes vonulatának képviselője, aki bátran emeli képei középpontjába a színkontrasztokat, (…) s a transzparenciát – az áttetszőséget is gyakran alkalmazza művein.”^[5]

Azután még mindig ebben az évben maradva Szende Árpád építész úgy fogalmaz Koppány Attila Újgeometria hívószavú tárlatával kapcsolatban, hogy: „szinte minden munkáján látszik a konstruáláson alapuló szerkesztés, kompozíció, és a (tér)geometria magabiztos, bravúros használata.” Majd Üveges Gábor képzőművész A kép architektúrája, és az architektúra képe című tanulmányából citálva megállapítja, hogy Koppánynál: „a formák és színek építőelemmé, az alkotás folyamata építkezéssé válik, a mű szellemi és anyagi architektúraként értelmeződik.” Végül így summázza gondolatait: „Érdekes látni, hogy mennyire foglalkoztatja a művészt a társadalmi mozgások, jelenségek kimenetele, a viszonylatok, és viszonosságok problematikája, melyekről vizuális véleményt is alkot. (…) Az alkotásokat áthatja (…) a magas érzelmi töltés, ami a kontrasztos színhasználatban, a kompozíciók sodró lendületében nyilvánul meg leginkább. (…) Különös, érzelmes kis felületek is megjelennek ritkán a kompozícióban, melyek azonban külön jelentéstartalommal tovább feszítik, az egyébként igen feszes komponálást. Külön szólnunk kell, a biztos, tiszta, és leginkább telített színhasználatról, melyek a hangsúlyokat, a mozgást, a ritmust adják meg.”^[6]

Koppány Attila, Képarchitektúra, 2020, akril, vászon, 90x120 cm

Dr. Sinóros Szabó Katalin művészettörténész 2010-ben keletkezett megnyitószövege (alapossága okán tanulmánynak is nevezhetném) pedig megkapóan érzékeny előérzetét nyújtja Koppány Attila bontakozó újgeometriájának: „A mindennapok apró mozaik darabjai állnak össze egésszé, hogy egy képbe tömörülve újabb gondolatok sorát indítsák el. (…) Szabad asszociációk sora, újabb és újabb olvasatok kerülnek elénk, ahogy egyre közelebb lépünk, egyre mélyebbre merülünk a formák adta rejtekutak sűrűjébe. (…) Olyan ez, mint a kaleidoszkóp, ami minden fordulatnál új formátumot mutat. (…) A színek ragyogása és mélysége, az áttetszőség és telítettség különös ritmusa, a fényes és az opál ellentéte olyan koloritot eredményez, ami a legnemesebb hagyományokat, a katedrálisok üvegablakait idézi. A formarend, a szerkesztés és kompozíciós rendszer, a síkok egymásba oltása pedig a nonfiguratív művészet legkifinomultabb eszközkészletét vonultatja fel. (…) Ritmikus hullámzás, szelíd hang-szín futam, vagy színpompás, magával ragadó forgatag: mindegy, a kép állandó mozgásban van, hiszen az élet sem áll meg. (…) Fénytörés, színtörés, lét-törés. (…) Megtört élet, vagy töredékekből összeálló egész? (…) Emlékek és jövő képek, vétkek és dicső pillanatok, az emberi elme hihetetlenül összetett, mégis tisztán érthető játéka mindez a színekkel, formákkal, érvekkel és ellenérvekkel, velünk és nélkülünk is. Minden kép szól valamiről… valakinek.”^[7]

És most térjünk vissza az Architektúra tárlat anyagának kisebb vagy nagyobb sorozatokat alkotó rendszerezéséhez. A kiállítás legtöbb darabból álló, legnyomatékosabban jelenlévő ciklusának alapjellegzetességét mindig egy balra dőlő központi diagonális határozza meg. Ezzel kapcsolatban a következtető villámpostai eligazító tájékoztatást küldte nekem a művész: „A döntött struktúrák a város változásának dinamikájára hivatottak utalni, ezek némi kapcsolatban vannak az olasz futuristák törekvéseivel.”^[8] Tehát minden egyes festmény centrumában egy-egy ferde toronymotívum helyezkedik el, amelyet körülvesz, amely köré szerveződik a háromszögek, rombuszok, négyzetek, téglalapok, körök és körcikkelyek, valamint a vékony fehér vonalpálcák, vonalmércék mozgékony, lendületes viszonyrendszere.

Koppány Attila, Belváros 7., 2024, akril, vászon, 70x100 cm

A tárlat másik csoportját azok a táblaképek alkotják, amelyeknek szerkezeti vázát, alap-elrendezettségét a vízszintes és függőleges erővonalak határozzák meg. Ám ezen belül három alcsoportot regisztrálhatunk. Az első kettőben mintegy csokorba fogott, kristályszerűen összerendezett, magasba törő, hegyesszögekkel lezárt, térhatást is keltő épületcsoportokat láthatunk. Itt a festmények egy részénél alul határozottan kiemelődik egy posztamensszerű, horizontális épületelem, amelyre felállnak a tornyok, míg a másik csoportnál ez az alapelem hiányzik, csak látensen van jelen. Ezeknek a műveknek a másik jellegzetessége, hogy a háttérelem, az ég például mindig transzparens és informel, azaz érzelmi hatású felületet képez. Ám a térhatást nemcsak ezek a festői eszközök, de esetenként a képbe helyezett kis emberi figurák is felerősítik.

E ciklus harmadik alcsoportját három tisztán geometrikus, purista festmény képviseli, tehát a konkrétság okán kerülhetnek azonos „platformra”. Mintha közelről néznénk az építészeti részleteket: az egyik egy derékszögű rendszert, a másik egy hegyesszögekkel tarkított horizontális-vertikális struktúrát alkot, míg a harmadik katedrális imitálva, csak éles hegyesszögekkel operál.

A képek harmadik csoportját az a két festmény alkotja, ahol – nem tudok jobb hasonlatot kitalálni – mintegy legyezőszerűen, vagy inkább harmonikaszerűen sorakoznak, strukturálódnak, tömörülnek, sűrűsödnek a vízszintes és horizontális, valamint átlós fekvésű erővonalak mentén csoportosuló építészeti motívumok. A két munka érdekessége, hogy a transzparencia hatásokon túl, a fényre, a napra, s talán a holdra is találunk geometrikus utalásokat.

A művek negyedik szintjét az a két New York-i ihletésű festmény képezi, ahol a két majdnem tengelyszimmetrikus kép ferde épület- és toronymotívumai egy szétnyíló és egy összezáró struktúrát alkotnak.

Az ötödik csoportot mindössze egyetlen kép nyitja meg, ahol a fentebb leírt szerkezetes elemek és motívumok mintegy tiszta harmóniába foglalt szintézisszerű egységben jelennek meg.

Koppány Attila, Belváros 14., 2024, akril, vászon, 70x100 cm

Végül még egy érdekes párhuzamra, jobban mondva egy lehetséges ihlető forrásra szeretném felhívni a figyelmet, amely a jelenlegi kiállítás architektúra-képei és az 1927-ben forgatott Metropolis című némafilm^[9] futurista városkulisszái, valamint az art déco (más jelölésekben art modern, zig-zag styl, jazz-modern) mint az első modern világstílus között fennállhat egészen a cyberpunk megjelenéséig. Tudniillik a szecesszió funkcionális törekvéseihez visszavezethető art déco magába olvasztotta az egyiptomi művészet és az avantgárd irányzatok egy-egy jellegzetes elemét a kubizmusból, a konstruktivizmusból, illetve a futurizmusból, amelynek Sci-fi-szerű megtestesülését láthatjuk a 2000-res években restaurált és felújított, digitalizált 16 milliméteres Metropolis című film döbbenetes városvíziójában. S bár ez a mozi évtizedekkel a cyberpunk megjelenése előtt készült, mégis korát messze megelőzve vetíti előre a stílus minden elemét.

„A cyberpunk művekben az emberek általában óriási, túlzsúfolt metropoliszokban élnek, érzelmi életük ennek megfelelően sivár. A nemzeti érzés helyett a cégekhez tartozás kerül előtérbe: a multik dolgozói – japán mintát követve – a cég épületein belül laknak és dolgoznak, a nagyvállalatoknak saját himnusza van, a politikát a cégek egymás közötti harca jellemzi. A technika az élet minden területére betör: tipikus szereplők a számítógépes bűnöző és az informatikus szakember; az ember-gép kommunikáció már nem billentyűzettel és képernyővel, hanem a virtuális valóság segítségével, a központi idegrendszerre csatlakoztatott berendezésekkel történik. (…) A szóösszetétel első tagja, a cyber utal a világ egyre jelentősebb és gyökeresebb átalakulására, az emberiesség helyett a gépiesség felülkerekedésére. (…) A punk szó részben a kiüresedett hagyományos értékek elleni lázadást, mint eszmét jelöli (…), másrészt pedig az így gondolkodó emberek (jellemzően a perifériára szorultak, az utcán élők, drogosok és kocsmatöltelékek) gyűjtőneve. (…) Az olyan fejlett városok, mint Tokió élőben is képesek megidézni a cyberpunk hangulatát” – írja a Wikipedia.^[10]

Tekintsük tehát ezt a kiállítást egy 78 éves festőművész cyberpunkjának!

Főkép: Koppány Attila, Belváros 7., 2024, akril, vászon, 70x100 cm,

További képek: Koppány Attila,Vertical City, 2024, akril, vászon, 80x60 cm, Koppány Attila, New York 1., 2024, akril, vászon, 100x50 cm,  Koppány Attila, Külváros, 2022, akril, vászon, 100x70 cm

További képek