Hűvös évtizedek

A Múzeumok Éjszakája programsorozat keretében nyílt meg a tatai Kuny Domokos Múzeumban Dobroszláv Lajos, Kerti Károly, Kóthay Ernő és Jakus Sándor életművét megidéző kiállítás. A "Hűvös évtizedek" tárlat kurátora Kövesdi Mónika művészettörténész.

Az 1960-as évtized az egyetemes művészettörténetben a forró évtized nevet kapta. Az ekkor világszerte születő új művészeti áramlatok hátterében a nemzetközi konfliktusokra reagáló diáklázadások, politikai mozgalmak álltak. Ebben az évtizedben nem Európa, hanem éppenséggel Magyarország volt csendes, egy vérbe fojtott forradalom után. Érzékelhető volt azonban a változás itthon is a művészeti életben. A korábbi időszak stílusa után – amelyet a szocreálnak nevezett, hamis, irányított, realista-naturalista szemlélet uralt – új művészeti törekvéseket engedtek megizmosodni. Ezek között is elsőként a Barcsay Jenő által képviselt konstruktív törekvések járták át a magyar festészetet, ez a figurális ábrázolástól, a tárgyiasságtól teljesen el nem szakadó, erőteljes grafikai vázra építő művészeti stílus jelentette egy új ábrázolásmód megjelenését. A korszakban a grafika volt a meghatározó; a magyar grafika nagy korszakaként emlegetjük a hatvanas-hetvenes éveket. Erőteljesen jelentkezett egy nagy nemzedék, új látásmóddal, új technikákkal képviselve a magyar rajzművészetet.

A művészeti élet vidéken az 1970-es évtizedben indult meg. Ekkor kezdtek Tatán is, a felújított vár kiállítótereiben kortárs kiállításokat rendezni, megyei csoportos tárlatokat nyitni. A város a maga módján megbecsülte művészeit, a múzeum támogatta, szervezte a művészeti életet. A másik jelenség, amely karakteresen jellemző ezekre az évtizedekre, a szabadiskola tevékenysége. A tatai képzőművészeti szabadiskola alapítója 1948-ban Nagy János festőművész volt, majd 1957-től Kerti Károly vezette a szakkört. Nemzedékek nevelődtek itt, és kerültek közülük a legtehetségesebbek művészpályára.

A korszak – az 50-es évektől a 80-as évekig tartó periódus – meghatározó művészeire ma már mint egy nagy generáció képviselőire emlékezünk. A kiállításon megidézett négy művész életútjának mintázatai tanulságosak. Egyikük, Dobroszláv Lajos még az első világháború után kapott diplomát, festői világa a posztnagybányai hagyományhoz kötődik; megszenvedte az 50-es éveket, visszavonultan dolgozott, de a magyar akvarell legnagyobbjai között tartjuk számon. Kerti Károly a második világháború éveiben diplomázott, kijutott neki a front, a hadifogság, a vidékre sodródás, életművének mégis ott a helye a magyar grafika élvonalában. Kóthay Ernő sorsát, pályáját ugyancsak megnehezítette a kor, de festői életműve páratlan, maradandó szépségekben gazdag. Jakus Sándor a vágyott művészi kibontakozás helyett amatőr művészként volt kénytelen jelen lenni a korszak képzőművészeti életében. A találkozási pont a négy művész között a helyszín és a korszak: a művészet iránt fogékony, polgári gyökerű közeg, és a bénító, feltételeket szabó, listázó és megfigyelő politikai háttér - a kor, amely a sorsokon jellegzetes nyomot hagyott.

Dobroszláv Lajos (1902-1986)

Az Arad melletti Vingán született Dobroszláv Lajos a Képzőművészeti Főiskola elvégzése után, 1926-ban került rajztanárként Felsőgallára. Környezete gazdagon kínált számára témát, mind a sváb község, mind a bányavidék élete, figurái visszaköszönnek festményein. Főiskolai mestere, Glatz Oszkár példáját követve zömében életképeket festett. 1939-től rendszeres résztvevője volt a budapesti Műcsarnok tárlatainak.

1942-ben kapott állást a tatai piarista gimnáziumban. A tatai táj, a tó és a kisváros látványa rabul ejtette; ettől kezdve képeinek témája a város volt. Fokozatosan előtérbe került a korábban vázlatnak tekintett akvarell.

Az államosított gimnáziumban nem látták szívesen a vallásos tanárt, 1950-ben elbocsátották állásából. Ugyanebben az évben egy egészalakos bányász portréjára megkapta a Munkácsy-díjat. Ezután néhány évig a tatai múzeum igazgatója volt, majd végleg visszavonult, és kizárólag festészettel foglalkozott, a tájfestészetbe menekült, az akvarell csendes világába, és bűbájos tatai utcaképeket, majd a Gerecse tájait festette.

Kerti Károly (1917-1986)

A művész Magyarbólyon született. A Képzőművészeti Főiskolát festőnövendékként végezte; a főiskolán Benkhardt Ágoston, Boldizsár István és Elekfy Jenő tanítványa volt. A festői látásmódot, a színeket korán felváltotta a vonal - egész életművét a rajz és a grafika határozta meg. Tollrajzok, krétarajzok mellett sokszorosított technikákkal is foglalkozott, a rézkarctól kezdve a papírmetszetig, amelyet egy norvégiai tanulmányút során ismert meg, és amelynek kiváló magyarországi mestere lett. A Munkácsy-díjat 1961-ben kapta meg.

Pályáját a háború és a hadifogság miatt megkésve, 1947-ben Orosházán kezdte meg. 1957-ben költözött családjával Tatára. Itt gimnáziumi, majd általános iskolai tanári állást vállalt. Életművében hangsúlyos a tanítás, a rajzpedagógia. 1957-től haláláig volt a tatai szabadiskola (szakkör) meghatározó, karakteres mestere, akinek számos növendéke került művészpályára.

Gazdag, elismert grafikusi életművének csúcsát jelentik élete utolsó éveiben készített tollrajzai.

Kóthay Ernő (1926-1982)

Kóthay Ernő Nyergesújfalun született. Művészeti tanulmányait a Képzőművészeti Főiskolán kezdte meg, majd Rudnay Gyula bajai szabadiskolájában folytatta. 1952-ben került Tatára; az életút itt bontakozott ki. Korai korszakára a konstruktív formaadás jellemző, a grafikai váz, amelyben a lendületesen felvitt körvonal kap szerepet.

A hetvenes években egy dús, színes szövedékben oldódik fel a vonal. A festői felületekben kezdetben szimbolikus tájakra, antropomorf hegyekre ismerhetünk, majd oldott, organikus formák, érzéki szépségű színek töltik meg a képmezőt.

A művész a festészet mellett művészetpedagógiával és művészetszervezéssel is foglalkozott. Tevékeny tagja volt az 1971-ben határozott művészi küldetéssel induló JEL művészcsoportnak (Brém Ferenc szobrásszal, Kerti Károllyal, Krajcsirovits Henrik grafikusművésszel és Végvári János festőművésszel együtt).

Jakus Sándor (1906-1988)

Jakus Sándor Győrben született. Tanítónak készült, majd a családi pékműhelyben kezdett dolgozni.

A későbbiekben is pékmesterként dolgozott, de életét végigkísérte a művészet iránti rajongás és az alkotói tevékenység.

Művészeti tanulmányait szabadiskolákban, művésztelepeken szerezte, a kor kifejezésével élve amatőrként.

A tatai szakkör lelkes, állandó tagjaként mestere Kerti Károly volt; a tatai szakkör mellett a tatabányai Bányász Képzőművész Kört is látogatta.

Művei állandó kísérletezés közben születtek. Szinte minden technikát kipróbált, erőssége a grafika volt. Az 1970-es évtized volt legtermékenyebb és legsikeresebb korszaka.

Új technikákat fedezett fel, új témákat keresett – ilyen volt a vásárok, a búcsúk forgataga és a cirkusz világa.

Műveit kiállításokon mutatta be, részt vett a képzőművészeti körök Műcsarnokban rendezett országos tárlatán, de önálló kiállításra is kapott lehetőséget.

 

 

2025. július 12-én a kiállítás kísérőprogramjaként tárlatvezetést tartanak a múzeumban.

További képek