Két világ találkozása

Puha Ferenc festőművész és Vanyúr István szobrászművész kiállítása.

Még mielőtt belebonyolódnék a két művész műveinek boncolgatásába, le kell szögeznem, hogy nincs itt semmiféle félrelépés és félreértés a hétköznapi ember számára gyanús és szokatlan vizuális eszközök tekintetében. Mert az 1951-es születésű Puha Ferenc – homo pictor – és az 1961-es érkezésű Vanyúr István – szobrász ember – az ab ovo kizárólagosnak ítélt elementáris gesztusok, illetve a kifejezés-fokozás érdekében használt szürreális torzítások mellett alapból két, kiválóan képzett, a klasszikus és a modern művészettörténetben jártas, a figurális, mondhatni a realista ábrázolás minden csínját-bínját ismerő mesternek tekinthető. Ezt bizonyítják Puha Ferencnek a barátairól, Aknay Jánosról, Hann Ferencről, Gubis Mihályról, elhunyt feleségéről vagy éppen Ottlik Gézáról készített ízes, eleven, és rendkívül találó félalakos portréi, valamint hiteles arcképei, nem különben Vanyúr Istvánnak a közismert történelmi személyiségeket, például Tinódi Lantos Sebestyént, Zrínyi Miklóst, Rákóczi Ferencet, Kossuth Lajost, Petőfi Sándort (és sorolhatnánk a neveket) telitalálatosan megragadó, hibátlan köztéri szobrai. (Aki valamelyest ismeri a két alkotó életrajzát, tudja, miről beszélek.)

De bizonyítékként azt is említhetném, hogy mindketten tanárként, oktatóként is tevékenykedtek, vagyis szerepet vállaltak abban, hogy a fiatalokat, az érdeklődőket, a potenciális nézőket megtanítsák a vizuális ábécé, a képi nyelv olvasására és használatára. Tehát arra, hogy a képzőművészet végső soron egy önálló diszciplína (oktatás, tudomány, nézet, rendszer, fegyelem, rend), amelynek elsajátítása hozzásegít bennünket helyes értékítéletünk kialakításához, és képessé tesz minket arra, hogy szétválasszuk az ocsút a búzától, a hamisat az igazitól, a gagyit az értékestől, a silányt, a bóvlit, a talmit, a gyatrát a megfizethetetlentől, a felbecsülhetetlentől, a besorolhatatlantól, az extravagánstól, az unikálistól. Ám ténykedésük, jelenlétük, szemléletük arra is rávezet bennünket, hogy a jól eltalált őszinte kézjegy vagy a megcáfolhatatlan hitelű forma, úgy ég a retinánkba, úgy hasít a tudatunkba, mint nyersbőrbe a sistergő billog, a füstölgő tamga, sohasem a furtonfurt közhely. 

Majd tizenöt éve írtam az akkor még inkább az emblematika, az informel és a lírai absztrakt irányzatok identitásképző – mondhatni, szigetszerű – szintézisében élő-gondolkodó Puha Ferenc festészetéről: „színgyönyör képeit látva, – amelyeknek érzelmi skálája a játékosságtól a szenvedélyességig, a tragikumtól a fenségességig terjedhet – sokszor az az érzésünk támad, hogy ő csak egyetlenegy érzékszervvel rendelkezik: a szemével. Pontosabban, mintha egyetlen egy szemmé változna maga az ember, mintha neki még a bőre alatt is csak szemidegződései volnának!”[1] Úgy érzem, ez az állításom ma is igaz, csak a játékosság szót kell törölnöm ebből a „szótárból”, meg a színgyönyört helyettesítenem a színerő kifejezéssel, a stílusirányt pedig inkább a még vehemensebb gesztusfestészet és a tasizmus tudattágító ösztönössége felé igazítanom. A komorabb alapállást, a színről-színre látást (sic!), a gesztusok ikonná válását, a színerő képhez tapadtságát, onnani leválaszthatatlanságát a művész feleségének halála, a Covid 19 járvány traumája, valamint közérzetének romlása indokolják.

Laca, azaz feLugossy László jegyzi meg, szellemesen a Van, hogy a festészet örök című írásában, hogy Puha Ferenc festőművész, aki par excellence szigetlakó is egyben (mivel állandó lakhelye Szigetszentmiklós), s aki az Arany János ihlette Híd-avatás akril-vászon gesztusképei után belefogott az itt látható Jegyzetek a Szigetről olaj-vászon ciklusának kiteljesítésébe: „Mintha két pillanatot jelenítene meg egyszerre. Az elsőt és az utolsót. Ez a szép az igazi művészetben, hogy nem vacakol… – majd hozzáfűzi –, mintha »képi naplót« írna a festészet eszközeivel. (…) Ha van valami jó és igaz a Művészetben, akkor talán az, hogy bizonyos esetekben van benne szabadság és ez maga a csoda. Magasba emelni a mélységet. (…) Az igazi művek abszolút dizájnmentesek és Puha Ferenc festészete is dizájnmentes.”[2]

Alkotónk képeiből valóban árad a világ negatív erőivel szembehelyezkedni, a traumákat kifejezni, feldolgozni, a rontásokat kivédeni akaró, végső soron pozitív szellemi, fizikai és esztétikai energia. Mondhatni az ecsetből és tubusból vászonra vitt, festőkéssel magmásított anyagszerű színek és lendületes gesztusok magfúziójából leállíthatatlanul pulzál, lüktet, sugároz az izzó hatóerő, kiapadhatatlanul buzog a vitalitás. Minden egyes műve a totális koncentráltság, a sűrített idő és az érzeti pillanat oszcillációjában születik meg. Szinte tapintható, hogy egy estés képei, amelyek nem az emóciók megfejtésére, hanem ábrázolására törekednek, óriási energiákat mozgatnak és emésztenek fel. A Jegyzetek a Szigetről ciklusát megelőző már említett Híd-avatás sorozatának mániákusan visszatérő, az ember, a művész drámai létérzetét, léthelyzetét tárgyaló kérdésfeltevése az, hogy vajon: „állt-e már valaki a híd közepén a mélybeugrás, a semmibe hullás előtt?” Az alkotó számára egyértelművé válik, hogy épp azért van szüksége az érzelmi viharok kifejezésére, hogy fizikailag ne cselekedje meg a visszavonhatatlant. A művész egyértelműsítő szavaival élve: „Nem kell, úgy éljek, amilyen képeket festek. (…) Ha benned van a vihar, nincs más dolgod, mint hogy azt megfessed.”[3]  

Kétségtelen, hogy Puha Ferenc szigetlakó Jegyzetek a Szigetről című spontán expresszionizmusának minden egyes darabjában, a képek minden egyes asszociatív emlékmozzanatában most már visszamenőlegesen is jelen van a Híd-avatás ciklus egzisztenciális alapdrámájának harminchat fokos lázban égő hangulata. 

Vanyúr István Piru szobrász ember esetében – akinek habitusa úgy képződik meg az őt ismerők tudatában, mint a kedélyes szelíd jóság és ősnyugalom megtestesítője szemben Puha Ferenc nyugtalan természetének mélyben izzó lávájával – az itt kiállított kilenc, játékos, szellemes, finoman ironikus, szatirikus és anekdotikus kisbronza (amelyek közül egy, a Párban című, nem más, mint hamis bronz, ugyanis színezett műgyantából készült) csak éppen hogy érzékelteti a művész ezerszer sokrétűbb, kőben, fában, fémben, a köztéri szobrászat és a kisplasztika, sőt a rajz, az egyedi grafika műfajában is kiteljesedő életművét. De aki esetleg látta a budapesti Vajdahunyad Kortárs Galériában tavaly megrendezett Bihon Győző festőművésszel közös kiállítását, már átfogóbb képet kaphatott a Piru-féle szobrászat parabolikus témákban és technikai kivitelezésekben is változatos bio-organikus, szürreális és meta reális világáról.

Mert Vanyúr István (itt nem bemutatott, de a bronzokkal rokon) faplasztikáiba éppúgy beletartoznak a tradicionális népi fafaragás leleményes technikai megoldásait megidéző tüskés, szöges, ember- vagy Krisztusfa, növény-, illetve játéktárgy-ember képződmények, mint a biológiai formákat, csírázó magokat, netán eres heréket, gyomrokat utánzó, azokat szürreálisan, játékosan, példázatosan továbbgondoló szobrászi formák.

Kétségtelen, hogy Piru munkásságának e része szellemi rokonságban áll a szürrealizmus egyik ősatyjának tekintett németalföldi Hieronymus Bosch (1450’–1516), de a modern és avantgárd katalán Joan Miró (1893–1983), és ha úgy vesszük a kubai Jorge Camacho (1934–2011) festőművészek szürrealisztikusan bizarr, organikus formavilágával is. Ám Vanyúr egyszerűbb szobrászi gondolkodása talán még több pontban kereszteződik a hajdani Samu Géza (1947–1990), Csutoros Sándor (1942–1989), Matyófalvi (Matyó) Gábor (1947–1998) és a ma is élő Diénes Attila régebbi folklorikus és bio-szürreális plasztikai univerzumával is. Sőt, ide kell kapcsolnunk a természet inspirálta organikus építészet magyar megteremtőjének, Makovecz Imrének (1935–2011) Atlantisz világa című látomásos vágyálom rajzsorozatát is, ahol a növény-, állat-, ember- és épületképződmények összességében azt az egyetlen mitológiai, utópikus épületet képviselik, „amely az emberiség kezdete előtt már állt.”[4]

Mert nem tekinthetjük véletlennek azt sem, hogy a Makovecz Imre által megálmodott makói termál- és gyógyfürdő, a 2012-ben felavatott Hagymatikum, s a benne elhelyezett Atlantisz világa szoborparkjának önálló, azaz szabadkezet kapó kivitelezői megbízását éppen Vanyúr István kapta meg 2022-ben. Tény, hogy a Makovecz rajzok és Karl Blossfeldt (1865–1932) német fotográfus, szobrász, botanikai illusztrátor és formatervező fényképeinek hatására – „aki növényekről és azok részeiről (hajtásokról, levelekről, virágokról, termésekről) készített közeli felvételeiről ismert”[5] – üvegszálas műgyantából és kőporból kikísérletezett, bel térbe állított 28 darab objektumot számláló immár Vanyúr-féle szoborpark autonóm univerzuma egyáltalán nem áll távol az említettek organikus formavilágától.

Ezen a hegykői tárlaton Piru kisplasztikái, legyenek azok alkatilag organikus-szürreálisak (Csók; Egymásba gabalyodva; Párban; Ülő alak) vagy az ábrázolás tekintetében mitológiai, netán bibliai témát feldolgozóak (Ikarosz; Kismadár; Sárkányölő Szent György; Szfinx), egytől egyig humanizáltak, szeretetteljes iróniával, becéző gunyorossággal átemberiesítettek és/vagy példázatokká formáltak.

Ez utóbbira remek minta Fabula című, nyilvánvalóan Pilinszky János versére utaló kisszobra. A tanmese velősen rövid, így, befejezésül érdemes ideidéznem:   

„Hol volt, hol nem volt,
élt egyszer egy magányos farkas.
Magányosabb az angyaloknál.

Elvetődött egyszer egy faluba,
és beleszeretett az első házba, amit meglátott.                 

Már a falát is megszerette,
a kőművesek simogatását,
de az ablak megállította.

A szobában emberek ültek.
Istenen kívül soha senki
olyan szépnek nem látta őket,
mint ez a tisztaszívű állat.

Éjszaka aztán be is ment a házba,
megállt a szoba közepén,
s nem mozdult onnan soha többé.

Nyitott szemmel állt egész éjszaka,
s reggel is, mikor agyonverték.”[6]

Ám kedvünket ez ne szegje! Inkább épüljünk és gazdagodjunk e színekben, gesztusokban, formákban és témákban oly tartalmas kiállítás láttán!

(Tízforrás Fesztivál, Öreg iskola, Hegykő, 2025. július 11 – 20.)

 

Fotó: A szobrok reprói Novotny Tihamér, Vanyúr István, a festmények fotói Puha Ferenc archívumából származnak.

Főkép: PUHA Ferenc - Jegyzetek a Szigetről sorozatból/17,  2024-25, olaj, vászon és VANYÚR  István Piru - Mag-ány, 2003 kl., fa

Szövegközi képek: PUHA Ferenc - Jegyzetek a Szigetről sorozatból/ 04, 05, 20, 21, 2024-25, olaj, vászon, VANYÚR István Piru -  Száguldás, 1990 kl., fa, Ikarosz, 2018 kl., bronz, Életfa, 2004 kl., fa,  Bosch-ra emlékezve, 2002 kl., fa, a kiállítás megnyitóján

Galéria képek:  VANYÚR István Piru, Fabula (Hommage à Pilinszky János), 2022 kl., bronz, VANYÚR István Piru, Sárkányölő Szent György, 2018 kl., bronz, PUHA Ferenc, Jegyzetek a Szigetről 1-26., 2024-25, olaj, vászon

 

TOVÁBB A GALÉRIÁBA Puha Ferenc

TOVÁBB A GALÉRIÁBA Vanyúr István 

További képek