A 8AK Művészcsoport alkotóinak tárlata
Novotny Tihamér | 2025-10-15 1079
A budapesti Eötvös 10 Galéráiban kiállítók: Aknay János, Barabás Márton, Dévényi János, Ézsiás István, Jarmeczky István, Kelle Antal, Kéri Mihály, Koppány Attila, Mengyán András, Nemcsics Ákos, Németh Géza, Szlabey Zoltán.
A 8AK Művészcsoport 2019-től számítja önmagát. Tudniillik ebben az évben egy csoportos kiállítás után döntöttek úgy a résztvevők, hogy innentől kezdve talán jobb lesz, érdemesebb, értelmesebb együtt maradni. Egy összecsengő szellemi erőteret képezve, képviselve – legalább alkalmanként, éves rendszerességgel – a közönség előtt megjelenni, valamint a képzőművészeti élet, a vizuális kultúra „nooszférájába”, vagyis az elmét, a gondolkodást, az értelmet jelentő tudati „felhőjébe”, a Föld bioszféra utáni, magasabb, nemesebb, értékesebb rétegébe, virtuális „kristálygömbjébe” lépni.
Mert kétségtelen – legalábbis egyes tudományos gondolkodók feltételezése szerint, érkezzenek bár teljesen más ideológiai és nyelvi közegből, mint például az ukrán-szovjet Vlagyimir Ivanovics Vernadszkij (1863–1945) és a francia jezsuita Pierre Teilhard de Chardin (1881–1955) –, ez a tudatszféra az első emberi gondolat megjelenése óta létezik, és egyre csak növekszik. S valljuk be, hogy az emberiség kultúrájában ez a mindig is jelenlévő mértani, de a múlt század tízes éveitől radikálisan, mintegy világmegváltó hittel és programmal felszínre törő, markánsan megfogalmazódó konstruktivista, szerkezetes, geometrikus absztrakt, valamint konkrét szemléletű művészeti gondolat, irányzat, majd még inkább, izmusláncolat számtalan új és új variációban, egyéni megjelenésben, programmal, illetve változatban a mai napig él, virul és létezik. A neveket sorolhatnánk Malevicstól Mondrianig, Tatlintól Max Billig, Kassák Lajostól Moholy-Nagy Lászlóig, Bak Imrétől Haász Istvánig…
A hangzásbeli „Nyolcak” elnevezés, bár tisztelgés a valamikori naturalizmussal és az impresszionizmussal szembeforduló radikális, elsősorban Cézanne-ból, a francia fauves-okból és a kubizmusból, valamint a német expresszionizmusból merítkező, újító szemléletű művészcsoport előtt, írásmódjával mégis az attól való különbözőségét hangsúlyozza. Ugyanis ezt a differenciát, a „nyolcat” arab számmal jelölve, és a számnév módosulását, tudniillik, hogy a csoport tagjai nyolcan vannak, ezért ők a „8AK”, a többes szám jelének nagybetűs hozzátapasztásával mintegy tipográfiailag kívánták elérni. Sőt, alkalmanként – mivel a csoport menetközben némiképp átalakult és bővült is – a „8AK”-hoz még egy „+” jelet is ragasztottak. Jelen pillanatban tehát a „8AK+” alakulata 12 kiállítóból áll.
Aztán van itt még egy sajátosság, mégpedig az, hogy a részvevő képzőművészek többségének van valami köze az építészethez, a mérnöki, a formatervezői, az iparművészeti tevékenységhez, valamint a matematikai és fizikai tudományágakhoz. Tudniillik a tizenkét alkotóból mindössze négynél nem találtam bizonyítékot vagy magyarázatot – a geometria, a konstrukció, a szerkesztés iránti természetes, a hely szelleméhez vagy egyes személyekhez kapcsolható vonzalmán túl – az ilyesféle családi vagy iskolázottsági, végzettségbeli kötődésre. Történetesen Aknay Jánosról, Dévényi Jánosról, Ézsiás Istvánról és Kéri Mihályról van szó.
Velük ellentétben! Barabás Márton édesapja építészmérnök volt. Jarmeczky István gép- és híradásipari technikumot is végzett. Kelle Antal „Artformer” ab ovo formatervező, konstruktőr, játékkészítő és -fejlesztő gépészmérnök, valamint feltaláló is egyben.
Koppány Attila a Budapesti Műegyetem Építészmérnöki Karán szerzett diplomát. Mengyán András a Magyar Iparművészeti Főiskola gépipari formatervező, Szlabey Zoltán pedig alkalmazott grafika és elméleti matematika szakán tanult. Nemcsics Ákos, aki a napelemek, a félvezetők fizikájának és technológiájának professzora, nem mellesleg építész is egyben. Németh Géza pedig az Ybl Miklós Műszaki Főiskola Építéstudományi Karán jutott építészmérnöki diplomához. A végeredmény azonban minden egyes esetben: az absztrakt, az elvont, a konkrét, a tisztán geometrikus és konstruktív képzőművészetben való jártasságban és kiteljesedésben érhető tetten.
A dolog azonban mégsem ilyen egyértelműen egyszerű, hiszen Németh Géza például – bár azon túl, hogy markánsan egyéni hangulatú festészetében előszeretettel használ építészeti elemekre, építményekre, szerkezetes és/vagy tektonikus képzelt tájakra, fiktív szobrászati alkotásokra utaló jeleket, motívumokat és vonásokat – nem illeszkedik a szó szoros értelmében a csoport által képviselt tisztán konkrét vagy absztrakt szemlélethez. Számomra azonban az ő művészete mégis jóízű kiegészítése, belátható, ésszerű érvekkel alátámasztható festészeti „ellenpontja” vagy inkább alanyi átmenete a művészcsoport szóban forgó mértani érdeklődési, gondolkodási, szemléleti irányának, mondhatni stílusgerincének.
A másik ilyen kitűntetett szereplője a csoportnak Barabás Márton, aki nemcsak az itt jelenlévő konstruktív, a dadaista magatartást értelmessé tevő, a szegényes, mostoha sorsra juttatott anyagokat, tárgyakat újrahasznosító könyvművészeti objektjeivel, de máskor a kiselejtezett zongoraalkatrészekből a matematikai és a geometriai gondolkodásnak, a fraktálelméletnek, a szimmetria törvényének, az aranymetszés „arany arányainak”, a Fibonacci-számsornak megfelelő sík vagy térplasztikáival is remekül tágítja és egészíti ki a 8AK sziporkázóan gazdag tisztán konstruktív, elvont szemléletét.
Ám jó, ha tudjuk, hogy két művész – Aknay János a többnyire transzcendens jelentést és hangulatot is hordozó építészeti motívumos festményein és Nemcsics Ákos a mindig négyzetes formájú és átlós szerkezetű, a szabályosság és a formátlanság, a mértani ismétlődés és a felületi gesztus, a racionalitás és az irracionalitás ütköztetésére felsorakozó szekvenciáin túl a szakralitás iránti elköteleződéssel figurális műveket is készítenek. Ez az oldaluk azonban a 8AK kiállításain érthető okokból nem jelenik meg.
A kivételek azonban erősítik a szabályt! Ha mind ahányszor végigtekintünk a 8AK bármelyik kiállításán – például a jelenlegi demonstrációt közvetlenül megelőző budaörsi Zichy majorbélin is – egyből feltűnik nekünk a tárlatok változatos, egyénenként külön-különféle erényeket tükröző, mégis harmonikusan lüktető, színes, eleven, dinamikus egysége. Az embernek valahogy az a jó érzése támad, hogy itt mindig minden motívum, felfogás, szín és formai érv, technikai és szerkezeti megoldás, anyag és gondolat megtalálja a helyét. S a változatosság bizony gyönyörködtet!
A már említett hasznos kivételek mellett ez az összképi változatosság éppen azért olyan szembeötlő, mert a tárlatok egységesen nem is annyira az absztrakt, tehát a természeti elvonatkoztatás útjai során keletkezett formákat és színeket használják fel, hanem: vagy a tárgynélküliség egzakt belső érzeteit vetítik ki; vagy pedig matematikai számsorokat, diszkurzív, azaz érvelő, kifejtő, a konklúzióig eljutó geometriai szerkezeteket, elméleti rendszereket, konstrukciókat, megengedőbb értelemben indoklás nélküli ready made-eket, faktúrákat, textúrákat, felületeket, anyagokat, vizuális nyelvi rendszereket értelmeznek, vizsgálnak, alkotnak, konkretizálnak és jelenítenek meg.
Mengyán András például több évtizedes munkálkodása során létrehozta a formák és színek logikai kátéját. Művészetének egyik alapproblémája, hogy az ember hogyan mehet át a falon? Válaszaként megteremtette a több nézőpontú, többsíkú, a három dimenziót két dimenzióvá alakító, a szemet, a tudatot oda-vissza járató, transzparens, „fényfalú” térkoordináta rendszereit.
Szlabey Zoltán, aki külföldi tartózkodásai során a saját szemével láthatta a „hard-edge”, a kemény élnek nevezett konstruktivista geometrikus festészeti irányzat amerikai mestereinek közelről nem is annyira kemény munkáit, meggyőződhetett arról, hogy a tendencia magyar követői, mivel csak reprodukciókról ismerhették meg ezeket a műveket, félreértésből hozták létre annak sokkal keményebb hungaricumát, amelyet csak a svájci Max Bill által képviselt konkrét művészeti törekvés tudott túlszárnyalni. Ezért ő ennek a „műfajnak” egy sokkal megengedőbb változatát gyakorolja, amelyet csapongó vagy vaduló geometriának nevez, utat engedve az emberi érzéseknek, érzelmeknek és esetlegességeknek is.
Mellesleg igen tanulságos egyenként végignézni és megvizsgálni a kiállított festmények úgynevezett kemény éleit és homogén vagy informel színfelületeit, valamint mértani formáit és rendszereit, mert azok rendkívül változatos egyenkénti megoldásaival, árnyalataival és különbözőségeivel találkozhatunk: a vonalhúzástól kezdve a festékfelhordásig; a színkeveréstől a formaszerkesztésig; a dinamikától a statikusságig; az ismétlődéstől a ritmikáig; a nyugodt kiegyensúlyozottságtól az érzelmi telítettségig.
Az említetteken túl lásd még Dévényi János, Jarmeczky István, Kéri Mihály és Koppány Attila más és más koncepciójú és céltételezésű festett műveit. Ha például Ézsiás István „indoklás nélküli” színes objektjeire nézünk, akkor a MADI, mint gyűjtőfogalom jut eszünkbe, amelynek szófejtése a Mozgás, Absztrakció, Dimenzió és Invenció kezdőbetűiből áll össze. Kelle Antal Hangképek IV. és Kockák VI. vonaljátékai, vonalrajzai pedig a számítógépes tervezés és szimuláció digitális nyomattá alakításának egyedi termékei.
A kiállított művek kapcsán rendkívül sok mindenről lehetne még részletesen beszélni – például a munkák asszociációs, illúziókeltő vagy valóságos tereiről, művészettörténeti előzményeiről, párhuzamairól, szellemi rokonairól; tematikákról, programokról, elvekről, ars poeticákról, technikákról, műfajokról, a tér és idő összefüggéseiről stb. stb. –, ám ezt egy megnyitó keretei nem teszik lehetővé.
Így, mindenkitől elnézést kérek, hogy – szokásomtól eltérően – ma talán túlságosan rövid lettem! ☺
Eötvös 10 Galéria, Budapest, 2025. október 10 – 30.
Főkép: Barabás Márton, T betű
Szövegközi képek: Jarmeczky István - Lebegés, Kéri Mihály- Cím nélkül, Németh Géza- Eldőlt bálvány, Barabás Márton- Arte Povera AR, Kelle Antal- Kockák VI., Aknay János- Emlék, Kéri Mihál- Cím nélkül, Nemcsics Ákos- KL1 Átló, Dévényi János -Háromszögek II., Ézsiás István- Exposition
Galéria: Kiállításrészlet 1-2, Novotny Tihamér a kiállítás megnyitóján
További képek
