Gvárdián 75 - kiállítás a budaörsi Zichy majorban

A 75. születésnapját ezzel a kiállítással ünneplő Gvárdián Ferenc szobrászember zömében bibliai témájú festményeivel szakrális érzéseiben megerősödve és elköteleződve tért vissza az áhítattal kezelt miatyánkos, ikonikus szerzetesi síkba.

Gvárdián Ferenc szobrászember – hiszen ő így aposztrofálja magát: szobrászember – sőt, újabban egyszersmind festőember is! Mert ha valóban ismerjük plasztikai életművének sajátos és különleges jellegét, majd 2023-tól kibontakozó nem különben magabízó, az istenhitében világmagyarázatot kereső életformát, életminőséget és élettípust jelentő festészeti megnyilvánulásait, bizony nem ódzkodunk, nem vonakodunk a két kifejezés használatától. Ugyanis eredendően atavisztikus vágyának engedelmeskedve a sorsszerű és felemelő, mindent jelentő, és mindent vivő „szobrászkaland” után visszatért a szerzetesi alázattal művelt illuminátori tevékenységhez: az ecsethez, vászonhoz, falemezhez és a színekhez. A festészet tehát éppúgy gvárdiánszerű állapot nála, mint a kőfaragás vagy a mintázás. Tudniillik már a személyneve is – Gvárdián, amely ferences vagy kapucinus rendházfőnököt vagy őrt jelent – mennyi világi és szakrális titkot, valamint hiszekegyet sugall és sejtet.

Sírbatétel I., 2023, olaj, arany, farost, 28,5x87,5 cm

Gvárdián Ferenc 1950. november 21-én született Budapesten. Gyermekkorát – amelyről oly személyesen és költőien ír első katalógusában – Budaörsön, Sashalmon, majd ismét Budaörsön töltötte. Ma is itt él. Középiskoláit a Roth Gyula Erdészeti Technikumban végezte Sopronban, ahol tanáraitól életre szóló műveltséget és erkölcsi tartást kapott. 1970-ben első díjat nyert a Kisfaludy Napok diákoknak meghirdetett képzőművészeti pályázatán Győrben. Ez inspirálta arra, hogy rendszeres képzőművészeti tanulmányokat folytasson a Ganz MÁVAG rajzszakkörében. Első tanára Szlávik Lajos volt. A 25 hónapos sorkatonai szolgálat, valamint sok-sok vargabetűs életpróba után 1982–88-ban a Magyar Képzőművészeti Főiskola szobrász szakára járt, ahol Vigh Tamás szinte észrevétlenül, magát nem előtérbe tolva alakította, korrigálta látásmódját. A szobrászdiploma megszerzése után tagja lett a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, majd a Magyar Szobrász Társaságnak, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének, valamint a mára megszűnt REGIOART Dél-Buda Környéki Regionális Művészeti Egyesületnek.

Köztéri művei állnak: a Kispesti temetőben a Kárpáti család síremléke; a Jaschik Álmos Művészeti Szakképző Iskolában a Kondé László emlékmű-reliefje; Diszelben a Harcosok sorozata; a felvidéki Kisújfaluban a Kossuth Lajos domborműve; Budaörsön a Szent Márton terrakotta reliefje; Ácsteszéren a Szelíd formák szabadtéri monumentuma; Budapesten a Szili Kálmán emlékműve; valamint részt vett az Időoszlop elnevezésű nagyméretű kültéri terrakotta szobor kivitelezésében is a REGIOART kollektív műveként az egykori Régészeti Gyűjtemény területén. (Bár lehet, hogy találnánk még egyéb dolgokat is, ha körültekintőbben utána néznénk az életpályának.)

Művészetével kapcsolatban – továbbra is a tárgyilagos szótári tömörségnél maradva – a következőket kell megjegyeznünk: kedveli a személyessé átírt archaikus mezopotámiai, etruszk, görög, római mitológiai és a vallásos, elsősorban a Bibliából merítkező témákat, valamint a prehistorikus (tehát az írott történelem előtti) kultúrák formáit, illetve az ősi civilizációk és hitvilágok jelképrendszereit. Kezdetben elsősorban kővel, kőkombinációkkal és körplasztikának számító, tömbös, csavart, ellaposított, idolszerű kőfaragványok alkotásával foglalkozott, majd viaszveszejtéses technikával készítette kéttenyérnyinél alig kisebb vagy nagyobb bronzlényeit.

 Szent Ferenc és a madarak, 2025, olaj, falemez, 127,5x85 cm                           Szent Ferenc madarakkal, 2025, akvarell, pasztell, farost, 51,5x33 cm 

Később fából, pálcikákból, nádból, spárgából, cérnából, vászondarabokból, valamint méhviaszból építette, rakta, kötözte, ragasztotta össze kis és nagyméretű, a térkereszt vagy a spirál erővonalait felvevő, törékeny és/vagy rurális és barbár szerkezetű szobrait. Az egyedi módon megformált kisebbekről mindig csak egyetlenegy bronzmásolatot öntettetett. Később jöttek: a samottos agyagból gyúrt és rétegesen felépített, Szarka Tamás iparművész keramikus budaörsi műhelyében kiégettetett, leginkább az hommage és az in memoriam műfajának hódoló, sokszor festészeti ihletettségű ikonikus, a torzítás eszközeitől sem visszariadó terrakotta művek; s azután újra a rusztikus megmunkálású, valamint a fehér és vörös márványból faragott-csiszolt, s legújabban a szubjektíven megfestett remekbeszabott bibliai témák, illetve a szentek legendái.

Ez a mostani, a szobrász- és festőember 75. születésnapját ünneplő jubileumi tárlat csak válogatás lehet az összesből, mert az eddigi életmű ennél sokszorosan gazdagabb. Ugyanis az itt kiállított jelképes értelmű 75 vagy 76 darab alkotás – ha az egy posztamensre helyezett Jónás I-II. bronzplasztika-párost egynek számítjuk, akkor 75, ha nem, akkor 76 – csak töredéke lehet a „Gvárdiánúmnak”.  

Illeszkedő formák (Fekvő akt), 1986, bronz, 8x16x9 cm

2007-ben, épp a terrakottaszobrok megjelenési évében így írtam Gvárdián Ferenc bronzszobrairól: „Ha egy kicsit részletezőbb körültekintéssel közelítjük meg formáit, felületeit, témáit és szimbólumait, a következőket állapíthatjuk meg művészetével kapcsolatban. Metaforikus és allegorikus szerepkörű, meglehetősen szubjektív karakterű, ellentmondásos és torz lényeiben az emberiség kultúrtörténetének meghatározó mitológiai vagy hitbéli alakjai keverednek és kereszteződnek a modern élet mindennapjainak szinte kibírhatatlan drámáival és elviselhetetlen jelenségeivel, az elkárhozás vagy a megváltódás jegyében, a küzdelem végkifejletének negatív sejtelmével, a bizonytalan remény kétségével, az emberi és az emberséges lét, az élhető világ fenyegetettségének árnyékában.

Valljuk be, mindez nem túl szívderítő látvány, de mélységesen igaz vélemény korunk hitbéli, környezeti, szellemi és morális állapotáról, álságos és válságos helyzetéről. Mert megdöbbentő magányú figuráiban, rögeszmés jelfelmutatásaiban, gyötrődő lénytorzulataiban mély gondolati felvetések keverednek az anyagszerűségbe gyúrt jajkiáltásokkal. Ezek értelmében, szubjektív lénybirodalmában szinte már semmi sem emlékeztet az egykori Aranykorra. Az anyagot és az anyagokat nem az örömök, hanem a fájdalomburjánzások hódoltatják, s viszik át a harmóniák és szimmetriák oldaláról a disszonanciák és formátlanságok démoni világába.

 Korpusz I., 2016, terrakotta (samott), 78x53x14 cm                                         Korpusz II., 2016, terrakotta (samott), 80x54x13 cm

Se a Sámán, se a Próféta, se a Szfinx, se a Kentaur, se a Griff, se az Unikornis, se a Lélekmadár, se Jónás, se Rembrandt nem hasonlít már egykori önmagára. Ám a lávahamuba sült pompeji kutya megdöbbentő gipszöntvényének megsokszorozott másolata Vesonius Primus házából nagyon is azonos önmagával. Az autókerék taposta országúti madártetem fióka-variációi meg az elpusztított embriók megszületésre és feltámadásra várakozó, számszeríjon üldögélő lélekhangjegyei halálosan azonosak önmagukkal.

Mégis ebben a meglehetősen pesszimista gvárdiáni világképben megjelent egy új szimbólum is, a méhecskéé! S ez a szobrokba öntött méhrajzás már okot adott a reménységre, s jelezte »a napból jövő lélek« megújulásának elodázhatatlan fontosságát, s az aranykori tökéletesség keresésének szükségességét.”

Tehát ebből a szövegrészből is kiderül, hogy hány és hány mű hiányzik a jelenlegi kiállításról, ugyanis Gvárdián rengeteg munkája barátoknál, magánszemélyeknél, intézményeknél és műgyűjtőknél landolt.

De ejtsünk még néhány szót a terrakotta szobrokról is!

Kettős portré, 2011, terrakotta (samott), 54x69x23 cm

Történetesen a 2007-es esztendőt kellene megjelölnünk kezdeti dátumként, amikor is Gvárdián Ferenc elkészítette első nagyobb méretű terrakotta szobrait. Név szerint az Archaikus lényt, az Imádkozó alakot és a Pompeji kutyát, amelyek még az előző ciklusainak mitikus alakjaihoz kötődtek, mint ahogy a kicsit később megmintázottak közül a Túlsó oldalon, a Lélekbagoly és a Főnix (madár) is. Azonban a Merengő nő hátrahúzott vállakkal, a Szent Kristóf, és a Macskás ember már annak az új felfogásnak és irányultságnak a jegyében születtek, amelyről a későbbi hommage és in memoriam típusú művek szóltak. Tudniillik Gvárdián a sík és a tér viszonyát egy egészen sajátos forma-anamorfozissal átértelmezve és összekapcsolva, olyan ikonikus tömörségű és felfogású mellszobrokat (esetenként egész alakos figurákat) gyúrt samottos agyagból, amelyekben tiszteletét és hódolatát rótta le a számára fontossá vált nagy művészelődök előtt. Az eddig elkészült opusok között ott sorakoznak már Rembrandt, Giacometti, Morandi, Egry József, Gulácsy Lajos, Vajda Lajos és a 2006-ban elhunyt budaörsi alkotótárs, Kovács László, valamint Bartók Béla, illetve Pilinszky János és Simone Weil portréi, hogy a Feofan Grek, és Andrej Rubljov plasztikába forgatott ikonjairól, vagy az Avignoni pietàról már ne is beszéljünk. Ezek a szobrok a tudatosan keresett és felvállalt formai problémákon túl a választott elődök világában való megmártózásról és a sorsukkal történő azonosulásról, illetve a példaképkövetésről, a példaképteremtésről szólnak.

Lovas hollóval I. (Hunyadi János), 2005, bronz, fa, 49x50x12 cm

Gvárdián tehát a kiemelt nagyságokat az illuzórikus síkból fordítja át a konkrét plasztikai térbe, de úgy, hogy a két és három dimenzió közötti átmenetek, viszonylagosságok és értelmezhetetlenségek a torzítás és az aránytalanná tevés eszközei által kissé „megbolondítva” szokatlanul új lélektani formát és felfokozott töltést kapjanak. Valamelyest eltér ettől az alkotói útiránytól például akkor, amikor Michelangelo Rondanini Pietàját úgy idézi meg, hogy a szobor befejezetlenségéből adódó problémáit szintén a torzítás segítségével, s a főnézet hangsúlyozásával archaikusan újszerű plasztikává alakítja. Figyelemreméltó tény továbbá az is, hogy Gvárdián fotók és papírképek, illetve reprodukciók alapján dolgozik, amikor térbe forgatva megidéz, megelevenít, animál egy-egy példaértékű műalkotást vagy személyt. Sohasem a látott, hanem a mögöttes, a tudott dolgok érdeklik őt! Másrészt az az összpontosult szellemi energia, amely megigéz bennünket a kiállított szobrok láttán, nem utolsó sorban a melléjük rendelhető műveltségélményünkből táplálkozik.

Furcsa dolgot művel Gvárdián Ferenc szobrászember, aki a kiválasztott művészelődök és szellemi nagyságok, vagy éppen a perifériára sodródott kisemberek életének, valamint utóéletének felkarolásával és feldolgozásával kapaszkodik az örökkévalóságba.

Ám az örökkévalóság problémájához kapcsolódva, milyen érdekes elképzelnünk azt a majdani helyzetet, amikor a nagyszerű Gvárdián Ferenc szobrászember Morandiról készült a 2014-es törökbálinti kiállításán összetört fejszobrát valaki egy megtalált fénykép alapján támasztja fel és eleveníti meg!

Korpusz, 2003, nád, kender, átmérő 120 cm

Bár, ha mindehhez hozzátesszük művészünknek a katolikus vallásban gyökerező szemléletét, valamint Hamvas Bélának azt a véleményét, miszerint, ami egyszer megtörtént velünk, az már az örökkévalóság része, és nem hullik ki a világból, akkor akár el is mosolyodhatnánk kicsinykét… 

Annyi szent, hogy a 75. születésnapját ezzel a kiállítással ünneplő Gvárdián Ferenc szobrászember zömében bibliai témájú festményeivel szakrális érzéseiben megerősödve és elköteleződve tért vissza az áhítattal kezelt miatyánkos, ikonikus szerzetesi síkba.

Budaörs, Zichy major, 2025. november 15 – december 15.

Főkép: Keresztelő Szent János és a farizeusok, 2025, akvarell, pasztell, farost, 81,5x39 cm

Galéria: Vajda Lajos II., 2010, terrakotta (samott), 46x32x17 cm, A szent (Alberto Giacometti), 2009, terrakotta (samott), 85x49x32 cm, In memoriam Kovács László I., 2011, terrakotta (samott), 54x52x26 cm

TOVÁBB A GALÉRIÁBA

 

További képek