KÉPEK RAKTÁRKÉSZLETE

Neuberger István festőművész őszi kiállítása.

Már több mint ötven éve, a múlt század hetvenes éveinek elején indult Neuberger István művészpályája Tata városában, ahol a kitűnő művészpedagógus Kerti Károly grafikusművész képzőművészeti szakkörét látogatta. Felkészülése sikeres volt, innen lépett tovább a budapesti Magyar Képzőművészeti Főiskolára, ahol 1973 és 1979 között Gerzson Pál festőművész tanítványa volt. Már a főiskolai évek alatt is több Neuberger-képpel találkozhattak a művészetrajongók a Komárom megyei kollektív kiállítások együtteseiben, és kisméretű táblaképei a hetvenes évek végén a mártélyi Tanya 48-as csoport hódmezővásárhelyi bemutatkozó kiállításán bukkantak fel. Azóta sajnos a mártélyi 48-as számú tanyát már régen beszántották, a csoport pedig feloszlott: tagjai közül van, aki évtizedek óta külföldön él és dolgozik, és van, akinek lezárult a munkássága, de Neuberger István Alföld-vonzódása, az alföldi festői élményekért való rajongása – amit a mártélyi művésztelepre való rendszeres visszatérése is tanúsít – ma is változatlan. És aztán az 1980-as évektől következtek az önálló kiállítások, amelyeket Tatán, Tatabányán, majd a budapesti Vigadó Galériában, majd más budapesti kiállítótermekben tárt a nagyérdemű közönség elé. Az önálló tárlatok kollekcióiban számos képciklussá alakuló műsorozat volt regisztrálható, amelyek alapján azt a konzekvenciát vonhattuk meg, hogy ”… ez az alkotó a figuratív, az autentikus figuratív kifejezés lehetőségeit kutatja táblaképeivel. A főiskolai stúdiumokat követően festett, impresszionisztikus, a nonfiguratív ábrázoláshoz vonzódó természeti képsorozatát elhagyva alakokat helyezett a tájba, s az alakok megjelentetésével egyúttal akciószituációkat teremtett. Később képei különös történések színterei lettek – a

Küzdelem

természet tágas horizontja helyett a zárt, belső terek dimenziói között – furcsa, torz, szenvedély-űzte alakokkal népesültek be a vásznak. E világ a történésre, a dinamikus cselekvésmozzanatokra épül, illetve a történés és a cselekvés mozzanatai között húzódó tartalomra koncentrál. … Neuberger kiválóan kamatoztatja a mesterétől, Gerzson Páltól kapott útravalót – a rajztudás, a forma és a szín harmóniája megteremtésének alapkövetelményét –, és a megtanulhatatlant, amit csak ösztönzésként kaphatott: hogy a mű által feltérképezett valóságszelet ne ragadjon meg a művészi szándékok direktíváinak sarában.” És a műterem-képek, a művésztelep-képek, a bicikliző alakokat rögzítő kompozíciók – valamint a hallatlan aprólékos, parányi motívumok százaiból felfűzött rajzok és rézkarcok, és az abszurd szituációkat tükröztető tárgykollázsok, objektek mellett – már a pálya korai szakaszában megjelentek a bibliai témák és utalások Neuberger István festészetében, amely törekvésnek egyik korai, meghatározó alkotása Az utolsó vacsora után című, 1980-ban festett kompozíció volt. A képfelületen felülnézetben megjelenített fehér asztal körül, a festmény körbefutó szélén egy zilált, szétesett társaság tizenhárom alakja helyezkedik el: Jézus és a tizenkét apostol. A festészet története során számtalanszor feldolgozott – ám a XX. század második felében már igencsak ritka – bibliai téma szokatlan interpretációja ez a korai, kiállításon többször is bemutatott mű, amely nem a vacsora konfliktusát ragadja meg, hanem a vacsora utáni állapot festői leírására vállalkozik. Az asztal fehér foltja az üresség érzetének kifejezéseként, a körülötte elszórt, parányi, színes alakok pedig a széthullás immár visszafordíthatatlan stádiumának megjelenítéseként értelmezhető. Ez a furcsa nézőpont, ez a szokatlan szemlélet az 1980-as évektől napjainkig végigvonul Neuberger István piktúráján, amelyben az évtizedek során a legjelentősebb áramlatokként hagyott nyomot a szakrális, a bibliai témákat és a tájélményeket interpretáló, rendhagyó módon feldolgozó alkotások együttese.

Kék felhő

A Hetedik harsonaszó, Kizsűrizett alkotások, Sötétségből a fénybe, fényből a sötétségbe, Végidő – Neuberger István közelmúlt években rendezett kiállításainak címei azt jelzik, hogy a művész a korábban egy-egy időszak termését bemutató tárlatai után tematikus összeállításokkal, válogatásokkal jelentkezik. A 2025 őszén a budapesti Museum Hotel Galériában bemutatott Raktárba festett képek című válogatás a Kizsűrizett alkotások 2022-es budafoki kollekciójához hasonló: mindkét műegyüttes a mindeddig ismeretlen, közönség elé nem tárt alkotások nyilvánosságra kerülésének fórumaként valósult meg. De míg a Kizsűrizett alkotásokat a zsűri ítélete, szelekciója utalta a zárt műterem-létre – és mint az a tárlat reprezentálta, leginkább rossz, elhibázott döntések következményeként kerültek a művek kép-karanténba –, az újabb kollekcióban a raktár-állományban fellelhető azon munkákat láthattuk, amelyeket az alkotói vélekedések és ítéletek, döntések miatt kerültek várakozó-listára, s aztán mégis, egy újabb festői kontroll eredményeként a kiállítási műtárgy kitüntetett pozíciójába helyeződhettek. A tárlat izgalmát ezúttal az a kétség éltette, hogy vajon korábban miért volt egy-egy mű, egy-egy műcsoport zárt állomány, és később miért nyílt meg előttük váratlanul a raktár ajtaja? A válasz azonban eloszlatja a feszült várakozást: a festő vallomása szerint az első számú indok a rendetlenség és a feledékenység. A megfestett új mű gyakran bekerül a régiek közé, vagy egészen egyszerűen elkallódik, az újabb munkák által eltemetődik a műteremsarokban, és aztán a művész megfeledkezik róluk, így elmarad a kiállítási premier. És van még egy, ritkábban érvényesülő tényező is: amikor a művész úgy emel le az állványról egy elkészült kompozíciót, hogy majd a későbbiekben még továbbfejleszti, majd dolgozik még rajta, de aztán az új és új problémák eltérítik ettől a szándékától, és a kész mű félkésznek minősítve a raktárpolcon várja a késői felfedezést. 

 

 

 

 

 

 

Életkép I-II.

A Museum Hotel Galériájában rendezett tárlat művei az 1987 és a kétezer húszas évek között festett, olajfestékkel vászonra és farostlemezre rögzített, a klasszikus festészeti eszmények szellemében alkotott szabályos táblaképek voltak. Műfajilag tájak, látképek, városképek, talán életkép-kompozícióknak minősíthető jelenetek sorakoztak egymás mellett, amelyeket furcsa szemlélői helyzetek és egy-egy képszerkezeten belül alkalmazott nézőpontváltások, éles, meghökkentő rövidülések, a lényeget kiemelő torzulások és torzítások avatnak különössé. Neuberger István tulajdonképpen a klasszikus impresszionista, illetve posztimpresszionista alkotóelvek, alkotómódszerek szellemében és gyakorlata szerint dolgozik, és olyan, a szabad térben rögzíthető és rögzített látványemlékekre alapozott témákat interpretál, amelyeknek központi motívuma az Alföld sík, és a Dunántúl hegyes-dombos vidéke, vagy a vízpartok világa, ám az alkotóelvek, az alkotómódszerek XIX. századi párhuzamai ellenére e piktúra mégis hallatlan korszerűnek ítélhető. Különösségek és egyediségek által éltetettek, és a kor jelenségeire rezonálók e Neuberger-festette kompozíciók, amelyek inkább látképek mint tájképek: leginkább messziről szemlélt, tág horizontot nyitó látvány-esszenciák, amelyek középpontjában azonban nem fontos, valós jelentőségénél fogva hangsúlyos motívumok jelennek meg, hanem inkább valamilyen lényegtelennek ítélhető, hétköznapi mozzanatok. Ugyanis Neuberger István nem a tájfestő, látképfestő elődök képei sorát másolja vagy folytatja, hanem az adott, elé táruló természeti közegbe ágyazottan jeleníti meg látomásszerűvé érlelt, expresszivitásokkal borzolt, feszültségekkel telített, esetenként a részletszépségekre fókuszáló érzelmi-gondolati világát, s ezáltal autonóm, különös festői értékekkel gazdagított, új mű-valóságot teremt.

Bányató

Az egyik, e művész festészetéről írt, még a múlt századi törekvéseket jellemző tanulmányunkat az alábbi konklúzióval zártuk: „Neuberger István a gyorsan változó divatok, a mozgalmak és irányzatok kérészéletű korszakában, akkor, amikor az egy-egy csapathoz való kapcsolódás, vagy egy-egy befogadói nyilatkozat szavatolja a művészeti – vagy antiművészeti – megszólalások hitelességét, a magányos alkotó- és kutatómunkát választotta. … Az az új festői valóság, amelyet a fiatal művész legújabb képei teremtettek – a kortársak új, brutális érzékenységű kompozícióinak árnyékában – a valóságos valóság felületrétegeinek tudatos, fájdalmas felfejtése árán jött létre.” És jóllehet most már réges-régen nem beszélhetünk fiatal művészről, hiszen Neuberger István a hetvenes éveit tapossa, de még mindig érvényesek ezek a megállapítások a független, magányos alkotóútról, az önálló festői terrénumról, a valóságot kutató sajátos, csak rá jellemző, alapvetően groteszk nézőpontú alkotói szemléletről, a felület alatt rejtező lényegi dolgok felmutatásának szándékáról. Munkássága összességében azt tanúsítja, hogy festészete a valóság-igézte, földközeli kifejezéshez és a mitikus, transzcendens mondandók megfogalmazásához egyként, és azonos jelentőséggel kötődik – súlyos tanulságok megvonására kényszerítve, a világukkal való kíméletlen szembenézésre ösztönözve képeinek befogadóit.

Menekülő madár

És a Neuberger-képeket kedvelő befogadók még joggal reménykedhetnek és bizakodhatnak: a budapesti Museum Hotel Galériájában felvonultatott  műegyüttes csupán egy szűk, a kiállítási lehetőségek által korlátozott, redukált kollekció volt: a Neuberger-féle műtermi rendetlenségben, a zsúfolt raktárakban még nagyon sok, leginkább méltatlanul elfeledett, felfedezésre váró mű lappang, és számuk ma is, nap mint nap, egyre csak tovább nő.

Főkép: Végidő mutatók

Galéria: Éjszakai fürdőzők, portréfotó: Sörös Richárd, Fura kép

További képek