ORSZÁG LILI ÉS A NÉPMŰVÉSZET

Soha nem a puszta megélhetésért dolgozott. Még akkor sem, amikor mások tervezéseit változtatta valósággá, mint a festőműhely dolgozója, majd vezetője. Tervezői munkáiban pedig minden alkalommal újra és újra megküzdött a felkínált feladattal. Soha nem csinált semmit rutinból. Ezért tudott a népművészet nyelvén is anyanyelvi szinten beszélni.

Aki festői munkássága irányából közelít Ország Lili színházi tevékenysége felé, az nyilván jellegzetes és össze nem téveszthető képi világát kutatja az általa készített színpadképekben is. Amikor pályája utolsó szakaszában, két évvel a halála előtt – életében először és utoljára – meghívást kapott egy „élő” színháztól, a debreceni Csokonai Színháztól, hogy tervezze meg Illyés Gyula Fáklyalángjának színpadképeit, mi már szoros kapcsolatban voltunk. Közös munkáink során hamar eloszlott benne közismert bizalmatlansága és szorongása, első közös munkáink nyomán a bizalmába, vagy ami még ennél is sokkal több, a barátságába fogadott. Amikor a debreceniek meghívására sor került, izgatottan felhívott, és gyorsan „lekáderezte” Rencz Antalt[1], az előadás rendezőjét. Érezhetően nagyon boldog volt a lehetőségtől. Rencz igyekezett megnyugtatni, hogy azért gondolt rá, mert a Fáklyaláng addig megszokott realista színpadképei helyett Ország Lili festői világát szeretné viszontlátni az előadáson. Ettől az információtól némileg megnyugodott, és az első megbeszélések után örömmel újságolta, hogy az aradi vár kazamatájában játszódó két felvonást és a negyven évvel később Turinban zajló utójátékot is az ő egyik 1962-ben készült képe, a Panaszfal gyertyákkal nyomán fogják felidézni.

Nánay István Egy évad mérlege Debrecenben című írása[2] így idézi fel az eseményt: „A leglényegesebb vonása az előadásnak a bezártság, a meghatározottság érzékeltetése. Ország Lili a nagy színpadot keskeny térre szűkíti egy egészen előrehozott, háttérdíszletnek felfogható dekoratív, ugyanakkor többjelentésű, súlyosnak, vastagnak tűnő fallal. A fal – sok-sok apróbb, nagyobb üreggel – valóban a kazamata képzetét kelti, a mélyedések egyikében-másikában gyertya ég, az előadás elején, a szünetekben a színháztermet is csupán ezek a gyertyák világítják meg, mintegy bevonva a nézőt a játék intim terébe és ezáltal a mű légkörébe. A turini helyszínt is ez a háttér díszíti, ezzel jelzik az alkotók, hogy Kossuth számára a történelmi szituációk fontosak, már Aradon is «börtönben» volt, akárcsak későbbi száműzetésében.”

Ennyi volt Ország Lili beleszólása a magyar színház akkor még meglehetősen szájbarágós, poszt-naturalista ízlésvilágába.

Hogy most mégis a népművészet iránti vonzalmát emlegetem, az nyilván sok rajongója számára meglepetés. De amikor 1976-ban azzal kerestem meg Szilágyi Dezsőt, hogy Arany János Rózsa és Ibolya című meséjének bábszínpadi feldolgozását Ország Lili tervezze, először hallani se akart a képtelen ötletről. Pedig akkor már jól tudhattuk, hogy a magyar népmese világában is otthonosan mozog. Egy évvel korábban ő tervezte Tamási Áron Szegény ördög című, kékfestők erdejében megelevenedő vásári komédiáját és Weöres Sándor Csalóka Péter című zenés játékának mézeskalács figurákként életre kelő látványát. Hosszas töprengés után Szilágyi csak akkor nézett föl híres-hírhedt spirálfüzetéből, amelyben a mindenekfelett álló üzemmenet esetleges lehetőségeit tanulmányozta, amikor kiböktem, hogy mi bizony már Lilit is bevontuk a közös munkába. Ez a függelemsértés először minden eddiginél nagyobb ellenállást váltott ki belőle, majd valahogy mégis megenyhült és beadta a derekát.

Az az igazság, hogy a Rózsa és Ibolya teljes egészében a dramaturgunk, Lázár Magda[3] fejéből pattant ki. Már nem tudom, hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás, vagyis hogy előbb jutott-e eszébe Arany János meséje, vagy Gáli József személye. Több mint négy évtized távolából alighanem teljesen mindegy. Az a fontos, hogy az ő ötletéből megszületett egy produkció, amely a hetvenes évek végének egyik legnagyobb sikere lett. És amely Ország Lili tervezői pályájának kiemelkedő darabja. Ezért is érthetetlen, hogy a Budapest Bábszínház jubileumi kiállításán egyáltalán nem szerepelt.

Gáli József[4] egy alkotásra kiéhezett, a szakma perifériájára lökött ember farkas-étvágyával fogott hozzá a megíráshoz. Már második találkozásunkra fontos vázlatokkal meg egy sorsdöntő alapötlettel állt elő: mi lenne, ha a mesét Arany János egy másik verses meséje, a Tengeri-hántás foglalná keretbe? A falu népe összegyűlik a tornácon, a lányok, asszonyok törik a kukoricát, aztán mesélni kezdenek: „Ropog a tűz, messze süt a vidékre, / Pirosan száll füstje fel a nagy égre…” Aztán sorra megszólalnak a keretjáték szereplői: „Szaporán, hé, nagy a rakás! mozogni! Nem is illik összebúva susogni! (Mármint úgy, ahogy az az ifjú pár teszi, akik majd a két címszerepet, Rózsát és Ibolyát keltik életre.) „Ki először piros csőt lel, / Lakodalma lesz az ősszel!”  Ezután a többiek unszolására észrevétlenül áttérünk a Rózsa és Ibolya kezdő soraira: „Egyszer hol volt, hol nem – régecskén lehetett, / S az óperenciás tengeren túl esett…” Közben az öregasszony, aki a történetben a Vén Tűz Királynét fogja játszani, meghúz egy nagy, hasas korsót, mind kiissza, ami benne van. Beleállít egy kukoricacsövet, amitől az egész úgy néz ki, mint egy nagyhasú, bajuszos figura. Átadja az egyik öregembernek, aki nyomban kedvet kap a játékhoz: „Volt egy öreg király a Tündérvilágba’, / S egy vén felesége, a vasorrú bába”. Az öregasszony gyorsan összeállítja saját szerepét, a Vén Tűz Királynét is, majd hasonlóképpen a nézők szeme előtt kialakul a többi főszereplő figurája.

Gáli a korszerű bábjáték lényegét, az élettelen tárgy életterét teremtette meg. Egyetlen ötlettel kijelölte a stilizáció mértékét, amely egyszerre képes létezni az illúziószínház zártságában és az elbeszélés nyitottságában. Ország Lili szinte valamennyi megbeszélésünkön jelen volt. Ez nem szokás színházban, hiszen a tervező csak akkor kapcsolódik bele a közös munkába, amikor már kész a darab szövegkönyve. Őt nem kötötték az ilyen konvenciók. Gátlásait és szorongásait leküzdve beosont, leült egy sarokba és rajzolt. Vitáink félmondatai, a közben elvetett ötletek is inspirálták. Így tudta megteremteni az előadás következetes és sokértelmű látványvilágát. Költészetté nemesítette a terménybábok józan anyagszerűségét. A játékteret pedig hímzett szűrgallérok, szőttesek, dolmányok, posztórátétek, faragott padtámlák gazdag motívumaiból alakította ki.

Fodor András[5] így írt az előadásról: „Gáli József jó érzékkel, a Tengeri-hántásból vett mozzanatokból készített keretjátékot Arany János elbeszélő költeményéhez. A »Ki először piros csőt lel, lakodalma lesz az ősszel« olyannyira méltó motívum a mese elkezdésére, hogy már az óperenciás tengeren túl, a Hiawata forrásául szolgáló indián regékben is szerepel.

Bárki észlelheti, hogy a novellisztikusan összefüggő álomképekben rendszerint olyan tárgyi elemek fordulnak elő, amelyeket napközben, vagy éppen elalvás előtt látott. Ezt a lelki törvényszerűséget használja ihletőül a mesét megjelenítő rendezés (Balogh Géza munkája). Így lesznek Ország Lili remek báb- és díszlettervei révén a kukoricafosztók keze ügyében levő (szimbolikus szereplőkként már föl is mutatott) népi használati tárgyak a későbbi mese megelevenedett szereplői. Így lesz a drótozott, hengerforma cserépkorsóból gonosz mostoha, a Miska-kancsóból tohonya parasztgazda-király, a két kis füles kerek agyagedényből pedig a Rózsát, Ibolyát egymáshoz segítő kotnyeles két purdé. Amiként tehát a nevezetes Háry-átdolgozásban, itt is végigvonul a népművészeti anyag funkciós alkalmazása. És milyen találékonyan jelenül meg újra és újra a kezdőmotívum: a csöves kukorica! Ibolya kérői mind kukoricalovon jönnek. A lovasok pedig – ez aztán a távolság egzotikumát, habitust, humort egyszerre kifejező találat! – kétágú, karcolt lőporszarutartót utánzó figurák. Ellenállhatatlan a hatás, amikor nyakazás előtt, lovaglástól fáradt, »terpesztett lábbal«, sorsuk foglyaiként, félkörben forogva-szökdelve, szerencsétlenkednek. Ez az ötlet külön is jutalmat érdemelne!”[6]     

Az 1978. február 4-ei bemutató volt Ország Lili utolsó tervezése, amelyet készen láthatott a Jókai téri kamaraszínház (a jelenlegi Kolibri Színház) színpadán. A Gogol kisregénye nyomán készült Az orr című groteszk játék premierjét már nem érhette meg. Pedig az igazi önvallomás volt. Legkedvesebb írója, Kafka világát idézhette meg benne. Szereplői hatalmas, groteszk maszkokat viseltek, amelyek még az arányokkal is bizarr játékot űztek. A nyiszlett főhős, Platon Kuzmics Kovaljov „bőrébe” egy filigrán fiatal színésznő bújt, reménytelen szerelmét pedig egy termetes férfi játszotta. A matróna görögdinnye méretű keblei között vergődött a cingár csinovnyik a képzeletében többször megjelenő bálterem táncparkettjén. Éltek a díszletek, a szemünk láttára gyötörték, préselték a kálváriáját járó, kiszolgáltatott hivatalnokot. A játék főszereplői az ajtók voltak. Mindenféle ajtók: kopott szobaajtók, börtöncella-ajtók és díszes palota-bejáratok labirintusában vergődve járta reménytelen útját Platon Kuzmics Kovaljov.

Számos alkalommal írtam Ország Lili munkásságáról. Sohasem próbáltam egyenlőségjelet tenni festészete és színházi tevékenysége között. „Ország Lili festészete az emberi, nagyon is emberi reménykedést a maga legelhagyatottabb és legkonokabb szintjén kívánja tovább folytatni megnevezhetetlen türelemmel, bármiféle egyéni választás nélkül, de annál nagyobb személyes kockázattal szállva alá a mozdíthatatlan közösbe” – írta róla halála után Pilinszky János.[7]  De rendíthetetlen hittel tudta: kivételes művészete arra kötelezi, hogy minden megragadott formát, minden vonalat, minden ecsetvonást csak teljes hittel és meggyőződéssel szabad létrehoznia.

Soha nem a puszta megélhetésért dolgozott. Még akkor sem, amikor mások tervezéseit változtatta valósággá, mint a festőműhely dolgozója, majd vezetője. Tervezői munkáiban pedig minden alkalommal újra és újra megküzdött a felkínált feladattal. Soha nem csinált semmit rutinból.

Ezért tudott a népművészet nyelvén is anyanyelvi szinten beszélni. Igaza volt Iszlai Zoltánnak,[8] amikor így fogalmazta meg a Rózsa és Ibolya látványvilágának legfőbb jellemzőit: „Ország Lili báb- és díszlettervei elsőrangúak. Finomak és nyomatékosak, jelzésesek és tárgyiasak, tündériek és rusztikusak egyszerre. Tündérszereplői metamorf alakjaiban – sárkányokká, lovakká, természeti tárgyakká, sőt jelenségekké változgatnak – új minőségükben is őrzik eredeti tulajdonságaikat. Fóliapántlikás, »vadezüst« képzetű Forgószele, meg neurotikusan vöröslő, csuhéból és hálófonadékból eszkábált Szétmenő-sárkánya tartalmas drámai összeütközésre csábít.” [9]

További képek