A ZSINÓROS BÁBOKTÓL A BÁB NÉLKÜLI ZSINÓROKIG

A horvát bábművészet százöt éves évfordulójára - 1 rész - séta a múltban

A művészi bábjáték kezdete Horvátországban 1920-ra tehető, amikoris a zágrábi bábszínház bemutatta a „Petrica Kerempuh és az Okos Sza­már című előadást, egy eredeti kaj nyelvjárás­ban írt marionettjátékot, három felvonásban, prológgal.” Az 1930-as években élénk bábszín­házi mozgalom bontakozott ki egész Horvátor­szágban, de rövidesen valamennyi bábszínház felfüggesztette működését. A Vlado Habunek (1906–1994) vezette Ifjúsági Társaságból, amely újdonságként a kesztyűs bábozást emelte be a horvát bábművészetbe, fejlődött ki a Zág­rábi Bábszínház. Ezt követően, 1945-től Split­ben, Zadarban, Eszéken és Rijekában is hivatásos bábszínházak alakultak, bár bábelőa­dásokat más színházak és társulatok is tartot­tak. Az országban színvonalas bábművészeti kiadványok jelennek meg, emellett számos báb­fesztivál létesült, és működik egy hazai UNIMA központ is. A Művészeti és Kulturális Egyetem­nek és az ott tanuló dráma és bábművészet sza­kos hallgatóknak, a különféle tantárgyaknak és az itt tanult kifejezési eszközöknek köszönhe­tően a szakma újra virágzásnak indult, emellett jelentős eredményeket várhatunk a frissen indult bábrendezői mesterképzéstől is.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Séta a múltban

Néprajzi kutatások szerint a horvát népi hagyo­mány az árnyszínházat, a bábszínházat és a masz­kos játékot már az ókorban is ismerte. A bábok ekkor még elég egyszerűek voltak: egy csomóra kötött, ujjra húzott rongy; vagy két keresztbe rakott, felöltöztetett, madárijesztőre hasonlító bot, ahol a fejet mindössze egy kalappal vagy edénnyel je­lezték. Emellett létezett az ujjkiolvasók egy bábos formája és az árnyjáték is. Az árnyjáték elsősorban kézjátékként – a kézfej különböző tartásával szá­mos állat árnyképe hívható elő – vagy a fejéshez köthető népszokásként jelentkezett. Ez utóbbinál a házban, a tűznél a tejet az egyik edényből a má­sikba öntötték, miközben a futó tej játékos árny­képe a falon táncolt. Külföldi mutatványosok is járták Horvátország régióit, akik közt akadtak olya­nok, akik bábokkal is szórakoztatták közönségüket. Azonban sem a népi bábosok, sem a vándor báb­játékosok nem gyakoroltak közvetlen hatást a hor­vát művészi bábjáték későbbi fejlődésére.

A művészi bábjáték 1916-ban jelent meg, az I. világ­háború közepén. Ekkor szervezett müncheni tanu­lóként Dr. ifj. Velimir Deželić (1888–1976) családjával és munkatársaival a zágrábi gyerekeknek Papa Schmid (1822–1912) Müncheni Marionett Színházá­nak mintájára marionett előadást. A társulat műkö­dése során olyan jól ismert népmesei motívumokkal dolgozott, mint A Hosszú, a Kövér meg az Éles­szemű¹, vagy mint a világszerte klasszikusnak szá­mító Engelbert Humperdinck Jancsi és Juliskája. A színházat számos okból – többek között a háború miatt – 1918-ban bezárták.

Már 1919-ben újraéledt a bábszínház-alapítás öt­lete, amelynek köszönhetően Zágrábban állandó bábszínházat hoztak létre. A színházat egész egyszerűen Marionettszínháznak keresztelték el. Az alapítók közt volt a színház főtervezőjeként

Ljubo Babić (1890–1974) festőművész; szervezői, szerzői, rendezői és zeneszerzői minőségben Dr. ifj. Velimir Deželić író; valamint zeneszerzőként és zenei rendezőként Dr. Božidar Širola (1889–1956). Az első előadást 1920. április 8-án tartották: ekkor született meg a horvát művészi bábjáték. Az ismert költő, Dragutin Domjanić – Vujec Grga (Grga Bácsi) álnéven – kifejezetten erre az alka­lomra írt egy darabot, melynek a Petrica Kerem­puh és az Okos Szamár címet adta. A szerző a művét ekképp foglalta össze: „egy eredeti kaj nyelvjárásban írt marionettjáték három felvonás­ban, prológgal”. Elsőként tehát ő emelte be Pet­rica Kerempuh karakterét a bábszínház világába. A német Till Eulenspiegel mintájára létrehozott Petrica Horvátország északnyugati részén nagy népszerűségnek örvendett. Petrica tipikus népi hős, egy közülük, tehát őket szórakoztatja. Éles elméjű (és nyelvű) bohóc, csavargó és lázadó; és mint ilyen, rokona a többi hagyományos európai népi komikus bábkarakternek, mint amilyen Pul­cinella, Punch, Polichinelle, Guignol, Petruska, Vitéz László és mások. Sajnos a horvát bábmű­vészet később sem tudta kihasználni a Petrica Kerempuh egyéniségében rejlő lehetőségeket, így annak ellenére sem vált soha önálló bábkarak­terré, hogy időről-időre főszerepeket játszott. Visszatérve azonban: a frissen megalakult Szerb-Horvát-Szlovén Királyság felségterületén, ebben a politikailag zűrzavaros időszakban az előadás­ban hemzsegtek a társadalmat kritizáló, szatirikus utalások. „Művészi gyermekdarabnak” hirdették előadásukat, azonban a sajtó több ízben megje­gyezte: a gyermek nézők is igazán élvezték, de a felnőttek még inkább. Ebben az időben – és sajnálatos módon azóta sem változott semmi – azonosították a bábelőadást a gyerekközönség­nek szánt műsorral.

A darabnak két szintje volt: egyrészt egy egyszerű mese, amelyben Petrica megtanított olvasni egy szamarat, másrészt a felnőtt közönség számára ki­bontakozó politikai szatíra. A gúny nyelvi szinten (a különböző nyelveken megszólaló szereplők és az általuk használt kifejezésmódok segítségével), a szereplők szintjén és a szituációkban egyaránt megjelent. A Marionettszínház második bemutatóját, Arthur Schnitzler Bátor Kasszián című darabját már „idő­sebb gyerekeknek szóló bábjátékként” hirdették, azaz már kissé hangsúlyosabban jelezték, hogy va­lójában felnőtteket megszólító előadásról van szó. A színház tervei között felnőtt előadásként szerepelt Goethe Faust, Aiszkhülosz A leláncolt Prométheusz, Maeterlinck Tintagiles halála és Držic Dundo Maroje című darabjának, valamint a Tamburlanović báró című darabnak a színrevitele is. Ljubo Babić be is fejezte a Tintagiles halála és Dundo Maroje dísz­letterveit, de végül egyiket se mutatták be, mivel anyagi okok miatt a színház működését egy időre fel kellett függeszteniük. 1922-ben a Marionettszínház néhány tagja kilépett és megalapította a Marionettszínház Művészi Tár­saságot. Az élőszínház iránt megnövekedett érdek­lődés és a bábszínházakat sújtó pénzügyi gondok azonban mindkét társulat működését félbeszakí­tották. 1935-ben Mladen Širola (1894–1967) író ve­zetése alatt a két színház egyesült és újra megnyitották. Végül 1937-ben – gazdasági okok miatt – bezártak, ezzel véget ért a zágrábi bábszín­ház történetének első szakasza.

Az 1930-as években Horvátország egész területén élénk bábszínházi mozgalom bontakozott ki, főleg német és cseh hatásra. Ezért érthető, hogy ebben az időben csak marionett technikát használtak – sőt, ezidőtájt a „marionettet” önmagában a „báb” szinonimájaként használták, a köztudatban nem is létezett más bábtípus. (Kivétel az volt, amikor Petrica Kerempuh prológusát árnyjátékkal, fekete sziluett játékkal adták elő.)

Splitben 1933 és 1939 között tartottak bábelőadá­sokat. Az ottani bábtársulat fontos kulturális funkciót töltött be, mivel övék volt a város egyetlen folyama­tosan működő színháza. Amellett, hogy olyan kül­földi mintákra támaszkodtak, mint az olasz színházi hagyományok, Franz Pocci darabjai és különösen a cseh bábművészet, létrehoztak egy eredeti báb­karaktert: a Kis Marinkót. Az éles elméjű, nagyszájú, jellegzetes mediterrán habitusú figura kötődik a köz­kedvelt népi bábhősökhöz, de – Petrica Kerempuh­hoz hasonlóan – a horvát bábművészet nem merítette ki a benne rejlő lehetőségeket. Rijeka ekkor, az 1930-as években nem tartozott Horvátországhoz, a városban olasz opera- és báb­társulat működött. Ezért Sušak (az egykori település ma Rijeka város része) bábjátékosai fontos nemzeti és kulturális missziót végeztek, ugyanis Sušak báb­színpada volt az egyedüli, ahol a színházi előadá­sok horvát nyelven folytak – a Horvát Színházi Önkéntesek Szövetsége keretében. Eszéken az 1930-as években több bábszínház lé­tezett. A cseh és zsidó társulatok mellett alkalmi fellépők is bemutatkoztak a Ferences kolostorban, valamint több bábdarabot színre vittek a Szokol Testnevelési Egyesület helyiségeiben is.

A II. világháború megszakította a tradíciót, a háború utáni bábművészet más irányelveket követett. A megváltozott helyzet új koncepciót igényelt.

¹ A hivatkozott mesének nincs Magyarországon ismert megfelelője. Formáját tekintve a „hatan a világ ellen” típusú hős­mesékbe tartozik, ahol a királyfi különleges képességű segítőinek köszönhetően nyeri el a királylány kezét. A Magyar Néprajzi Lexikon szerint ez a mesetípus egész Európában ismert. [ford.]

Főkép: Zágrábi Bábszínház bábjai. Tervező: Berislav Deželić

Szövegközi képek: Petrica Kerempuh. Ljubo Babić bábfigurája, Vlasta Pokrivka bábfigurái, Zadari Bábszínház: Botafogo. R: Edi Majaron. Díszlet és bábtervező: Branko Stojaković, Zágráb Bábszínház: Pinokkió. Rendező: Davor Mladinov, Díszlet- és bábtervező: Berislav Deželić

Fordította: Lovas Lilla