BENSŐSÉGES LÉGKÖRŰ ÁTJÁRÓHÁZ

EGY RÉGI BESZÉLGETÉS KECSKEMÉTI SÁNDOR KERAMIKUSMŰVÉSSZEL.

Ebben a lassan tizenöt éve készült, mindeddig publikálatlan beszélgetésben Kecskeméti Sándor keramikus-szobrászművész arról a Nemzetközi Kerámia Stúdióról beszél, amely napjainkban is tevékenyen működik még Kecskeméten, de már egészen más szervezeti keretek és feltételek között, más szakemberek vezetésével, mint másfél évtizeddel ezelőtt. Ezért is lehetnek érdekesek a beszélgetésben megfogalmazottak: a kétezres évek előtti, és az ezredfordulós évek stúdió-jellemzőinek és eseményeinek körvonalazásával a modern magyar kerámiaművészet egyik legjelentősebb műhelyének története rajzolódhat meg, s így a magyar és nemzetközi kerámiaművészet – kerámiaplasztika – egyik nagyon fontos fejezetébe kaphatunk bepillantást.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

– Mikor és hogyan kerültél kapcsolatba a kecskeméti kerámiastúdióval?

– Az előzmények még Budapesten zajlottak. Probstner Jánossal az Iparművészeti Főiskolán ismerkedtem meg, ő három évvel járt felettem, és meglehetősen furcsa figurának tűnt. Nagyon kellemes iskolatárs volt, csak állandóan a fellegekben kalandozott. Rendszeresen eltűnt a főiskoláról, mert mint kiderült, közben vendéghallgatóként a bölcsészkarra is járt, néprajz-szakra. A munkái egyébiránt tisztességesen megcsinált, tradicionális kerámiák voltak. Az eltűnéseit követően persze mindig megkérdeztük, hogy hol járt, és ilyenkor teljes komolysággal kijelentette, hogy tanulmányúton volt. Ez természetesen izgalomba hozott minket, mert a hatvanas évek végét, a hetvenes évek elejét írtuk, és azt feltételeztük, hogy valahol külföldön volt, de aztán kiderült, hogy néprajzi tanulmányi kötelezettségei Debrecenbe szólították. Probstner mindig nagy álmokat kergetett, mestere, Csekovszky Árpád mondta is neki, hogy most már döntse el fiam, hogy mit akar, hogy népművész lesz, népművelő, vagy néprajzos, csak döntse el már végre, hogy mi akar lenni. A főiskola elvégzése után Hódmezővásárhelyre került. Néhány év múlva én az első szakmai meghívást – az akkoriban végzett fiatal keramikusok társaságában – Siklósra, az 1976-os kerámiaszimpozionra kaptam, ahol felbukkant Probstner János is, aki előadta nagyszabású kecskeméti terveit. Én nem tartoztam abba a körbe, amelyik Kecskemétről meghívást kapott volna. Aztán hallottam, hogy a hetvenes évek második felében hivatalosan is megalakult a kecskeméti kerámia stúdió, hogy 1978-ban felépültek az első műhelyek, s hogy 1980-ban létrejött a Kecskemét Csoport, amely nemzetközi szerveződés volt: görög, német, svájci, norvég és svéd művészek mellett magyar részről csak Probstner János és Schrammel Imre vett részt a munkájában. A Kecskemét Csoport rendezett egy nyílt napot, amelyre én is elmentem, de borzasztó nagy csalódás volt ez számomra, nagyon rosszul éreztem magam, mert a Stúdióban dolgozó művészek nem engedtek közel magukhoz, nem nézhettem meg, mit és hogyan csinálnak. Aztán amikor egy hosszabb, az akkori Német Demokratikus Köztársaságban töltött ösztöndíjas időszakom lezárult és hazajöttem, újra lementem Kecskemétre meglátogatni az ott dolgozó barátaimat: Kovács Gyulát, Tuza Lászlót és a többieket. Levittem a németországi munkáimról készült diafelvételeket. Probstner János is jelen volt, amikor levetítettem az új munkáimat dokumentáló sorozatot, és mivel elnyerték a tetszését a kerámiáim, rögtön közelebb kerültünk egymáshoz. Ennek is köszönhető, hogy 1983-ban már ösztöndíjasként dolgoztam Kecskeméten, és ezt aztán számos, napjainkig tartó Stúdió-alkotóperiódus követte. Közben 1982-ben az A.I.C., a Nemzetközi Kerámia Akadémia Magyarországon tartotta a közgyűlését, és ennek előkészítésében, illetve lebonyolításában én is aktívan részt vettem. Az események fontos helyszíne volt Kecskemét: a Stúdiót ekkor választották az Akadémia tagjává, és ekkor lettem a magyar művészek közül nyolcadmagammal én is az akadémia tagja.

– Vagyis már két évtizedes a kapcsolatod a kecskeméti műhellyel. Működésed, a stúdióhoz kapcsolódó szakmai tevékenységed azonban több síkon zajlott, illetve zajlik, nem szorítkozott csupán az életművedet gyarapító alkotómunkára. 

– Igen, kezdetben az alkotómunkát inspiráló ösztöndíjas keretek között működött ez a kapcsolat, majd művészeti tanácsadó lettem, később kurzusvezető, a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójától mesteriskolai tanár. A nyolcvanas években Kecskemét előttem óriási lehetőségeket nyitott meg, nekem ugyanis Budapesten nem volt műhelyem, nem voltak meg a technikai feltételek a munkáim kivitelezésére. Kecskeméten teljesen szabadon dolgozhattam, kísérletezhettem, korlátozások nélkül megvalósíthattam az elképzeléseimet. Ez aztán azzal párosult, hogy János felkért, hogy legyek a Stúdió művészeti tanácsadó testületének tagja, ami összefüggött az A.I.C.-n belül kialakított kapcsolataimmal is: rengeteg Európában és a tengerentúlon dolgozó keramikussal volt kontaktusom. Később külföldi meghívásokat kaptam kurzusvezetésre. Így én is csábíthattam Kecskemétre a legjelentősebb alkotókat és ugyanígy a közvetítésemmel érkeztek meg azok az amatőr csoportok is, amelyek jelentős devizabevételt termeltek a Stúdiónak. És mindezzel párhuzamosan részt vettem a különböző technikai problémákat, vagy az egy-egy tematikát, tartalmi kört szervezőelvként megjelölő nemzetközi szimpozionokon is, amelyek mindig gazdag tapasztalatokkal kamatoztak. 

– Mennyi időt töltöttél általában évente Kecskeméten?

– Rengeteget. Volt olyan időszak, hogy hétfőn leutaztam Budapestről és csak a hét végén mentem haza, ilyenkor hosszú hónapokig Kecskeméten dolgoztam. Amikor János Izlandon tanított, akkor tulajdonképpen néhány kollégával együtt mi vittük helyette a Stúdió vezetését.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

– Megítélésed szerint mit jelent a kecskeméti Stúdió működése a magyar kerámiaművészet számára? Van-e kimutatható hatása, meghatározható-e művészeti jelentősége? Esetleg kimondható, hogy Kecskemét önálló, vagy különálló fejezet?

– Talán úgy körvonalazhatnám a Stúdió jelentőségét, hogy Kecskemét nélkül elmaradt volna a magyar kerámiaművészet nyolcvanas évekbeli nagy virágzása.

– De Kecskemét mellett fontos szerepet játszott Siklós alkotótelepe is.

– Tulajdonképpen az egyéniségek és nem az intézmények szerepe a döntő ebben a kérdésben. Itt nem a kecskeméti Probstner János és a siklósi Komor István, a két alkotótelep- vagy stúdióvezető rivalizálása, vitája a döntő. Mert volt szembenállás, ez nem vitatható. De nem művészi szembenállás volt, hanem az emberi gyarlóságból fakadó ellentétek voltak a meghatározók. Kecskemét jelentősége a nyitottságából eredeztethető: én már 1984 körül egy beszélgetésben hangsúlyoztam, hogy a hírös város példája azt bizonyítja, hogy megérkeztünk Európába, hogy mi vagyunk Európa. A kecskeméti Stúdió legnagyobb erénye az volt a nyolcvanas években – és ezt megőrizte aztán a kilencvenes évekre is –, hogy egy átjáróház volt, hogy olyan emberek érkeztek, sodródtak Kecskemétre a világ minden tájáról, akik az autonóm kerámia, a kerámiaszobrászat legkiemelkedőbb alkotói. Ez a szituáció egy fantasztikus művészeti párbeszéd lehetőségeit teremtette meg, alkotói kapcsolatokat érlelt. Ennek bizonyítására mondok egy személyes példát: a nyolcvanas évek elején Kecskeméten ismerkedtem meg a kitűnő japán keramikussal, Yasuo Hayashival, és a mai napig élő kapcsolatom van vele: eljön a kiállításaimra, amikor Japánban jártam, meghívott a lakására – amely rendkívüli, kitüntető gesztus –, és máig élő a szakmai kapcsolatunk.

– A technikai feltételrendszereken, a kitűnő műhely-adottságokon túl mit jelentett, mit jelent a Stúdió a te munkásságod számára? Alkotóként mit kaptál Kecskeméttől?

– Én azért is dolgoztam hosszú évekig Kecskeméten, mert ott egyszerre volt állandó és változó a közeg, és ez telítve volt rendkívül impulzív, inspiratív hatásokkal. Ha valaki megcsinált egy művet és azt otthagyta, és néhány hét vagy hónap múlva visszament, akkor már a kollégák tekintetéből is lemérhette munkája értékét. Az egész stúdiónak ez a lényege: szellemi műhely jön létre, ahol nem kell mindent megmagyarázni, hanem fenntartások nélkül átélhető szakmai légkör, izgalmas atmoszféra lengi körül az embert, visszajelzéseket kap, és biztos lehet a kontrollban. És aztán mindezen túlmenően, külön fejezetként érlelődött, született meg a tanítás lehetősége. Probstner János kiharcolta, hogy az Iparművészeti Főiskola a diploma utáni posztgraduális képzés keretében Mesterképző Intézetet állított fel egykori hallgatóinak, amely Kecskeméten működött. A Mesterképzőn azok a művészek lettek a tanárok – kezdetben Schrammel Imre, majd Geszler Mária, Lammel Ilona, Fusz György és mások mellett jómagam is –, akiket a diplomás növendékek mesterükké választottak.  Ezek három féléves stúdiumok voltak, mindenkinek megvolt a választott mestere, aki rajta tartotta a mesterképzősön a szemét. Én általában együtt dolgoztam a növendékeimmel, s ez rendkívül jó dialógusnak bizonyult. Szerencsére a Probstner ebben is szabad kezet adott, a munkába, a tanításba, az alkalmazott módszerekbe nem szólt bele. Adminisztratív problémák azért voltak, mi sérelmeztük például, hogy nem tartoztunk a főiskolai hierarchiához, jóllehet tulajdonképpen főiskolai keretek között tanítottunk. S bár ez lehetett volna a Stúdió működésének, működtetésének gerince – különösen akkor, ha kiszélesítették volna nemzetközivé ezt a tevékenységet –, l998-ban mégis megszűnt a Mesterképző.

– Nemzetközi összehasonlításban milyen szerepet vívott ki Kecskemét a világ kerámiaműhelyeinek sorában?

– Kecskemét különleges, speciális kerámiaműhely, nehezen hasonlítható össze másokkal. Különleges azért, mert az év minden szakában, folyamatosan működik, tehát nem az időszakonként megrendezett szimpozion-forma a jellemző, hanem az állandó műhely. Ismereteim szerint azok a stúdiók, amelyek ilyen formában kezdtek fejlődni, azok előbb-utóbb beolvadtak valamelyik művészeti egyetem tanszékébe, és ezzel egyszersmind megszűnt a nyitottságuk is. Azok a műhelyek pedig, amelyek államilag szubvencionált művésztelepekként működnek – én háromról tudok, az egyikben, egy hollandiai kerámiacentrumban dolgoztam is –, nem hasonlíthatók össze a technikai felszereltség terén Kecskeméttel. Itt sokkal jobbak a feltételek, és míg Kecskemétnek megmagyarázhatatlanul bensőséges atmoszférája van, a hollandiai ezzel szemben túl steril, olyan mint egy rideg laboratórium. Elmész egy ilyen stúdióba, bejelentkezel, nyilvántartásba vesznek, és magányosan dolgozhatsz addig, amíg le nem jár az időd. Nem nagyon vesznek tudomást rólad. Itt, Kecskeméten nem a hivatalosság a jellemző, hanem a közvetlen emberi-szakmai kapcsolatok, a nyílt szakmai fórum-jelleg. Ezen a műhelyen látszik, hogy fokozatosan épült ki, hogy egyre jobban bővült, hogy a modern épületek mellett ott vannak a régi házacskák is: organikus képződmény az egész. És a negyedszázados történet alatt létrejött gyűjtemény – amely meggyőződésem szerint a Stúdió lelke – azt mutatja, hogy fantasztikus körülményeket teremtett, pompás alkotói légkört biztosított számos kitűnő művésznek. Ez a gyűjtemény a kor, a XX. század utolsó harmadának Kecskemét által ihletett lenyomata. Kecskeméten szívből jönnek a dolgok, ez így máshol nem található meg. Ezért is nagyon jó a híre e kerámiaműhelynek a világban.

– Vannak-e, létrejöttek-e a kecskemétihez hasonló kortárs kerámiagyűjtemények?

Nem találkoztam ilyen nagy műegyüttest felölelő kortárs kollekcióval sehol. A műhelyekből az alkotók általában elviszik a munkáikat, amelyek aztán szétszóródnak a kereskedelemben. Csak Japánban tudok a kecskemétihez hasonló kerámiamúzeumról. A kecskeméti gyűjtemény megismételhetetlen, a Stúdiónak ez a legnagyobb értéke, mert nemcsak a stúdió történetét, hanem a világ kerámiaművészetének alakulását is dokumentálja. Nagyon kell figyelni arra, hogy ez a kollekció el ne kallódjon, hogy a jövőben tovább bővüljön.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

– Mi a titka a kecskeméti Stúdiónak? Az alkotótelepek, a műhelyek sora a közelmúlt bizonytalanságokkal árnyalt időszakában bezárt vagy vegetál csupán, a kecskeméti meg ma is virágzik.

– Meggyőződésem, hogy ez Probstner János munkájának köszönhető, illetve annak, hogy ez a Stúdió az ő életformája. Az ő életműve a Stúdió, ezért nem tartom indokoltnak, amikor arról panaszkodik, hogy nem tud szebb grafikákat készíteni, hogy művészi munkásságának kibontakoztatását akadályozza a Stúdió. Probstner János zseniális szervező egyéniség, a folytonosan változó politikai-kulturális feltételrendszerben nem volt egyszerű létrehozni, fejleszteni, működtetni ezt a műhelyt. Állandó küzdelem volt, és állandó küzdelem ma is. Voltak természetesen belső vitáink is az évi program összeállításában, a meghívottak körének kiválasztásában, de ezek nem voltak éles összecsapások. A Stúdió él, a magyar művésztelepek közül kevés érte meg megnyitásának, fennállásának huszonötödik évfordulóját. Tegnapelőtt is ott dolgoztam, este nagyon jót beszélgettünk a tűz körül.

– Milyen perspektívákat látsz a Stúdió előtt? Bejáratott műhelyként mennek a dolgok tovább maguktól, vagy nyitásra lenne szükség, új irányok, új célok kellenek?

– A legfontosabb kérdés a Stúdió vezetésének utódlása. Be kell látni, hogy Probstner János öt-hat évig bírhatja már csak ezt a megerőltető munkát*. De ezen a téren nem látok perspektívát jelenleg. A szakmai vonal változatlan lehet a jövőben is. Az ösztöndíjak, a működtetési feltételek alapvetően a kultúrpolitikától függnek: adnak támogatást vagy nem adnak. Vagy azt mondják, hogy be van fejezve – de nem hiszem, hogy ezt a felelősséget vállalni merné bárki is. A továbblépés fő problémája az, hogy az oktatással, a művészeti továbbképzéssel kell szoros kapcsolatot létrehozni: nagyon fontos a fiatalok, a fiatal generációk munkájának bekapcsolása. És nemcsak a magyar fiataloké, hanem a külföldieké is. Ettől lesz, ettől lenne élő és friss a Stúdió légköre. Nemzetközi szimpoziont könnyű csinálni, de rendszeresen dolgozó nemzetközi iskolát, mesteriskolát működtetni nehéz. Én mindenképpen visszaállítanám, illetve kibővítve újra létrehoznám. A magyar kerámiának van négy-öt olyan mestere, aki végig tudná vinni ezt a munkát. Ez egyben a stúdió múltját és mindenkori jelenét kapcsolhatná össze a jövővel. Ha ez elmarad, akkor a kecskeméti Stúdió csak vegetálni fog.

– Köszönöm a beszélgetést. 

Budapest, 2002. május 28.

* Probstner János  2022. augusztus 27-én hunyt el.

Főkép: Fej, 1984, porcelán 

Szövegközi képek: Szobor, 1996. dolomit, Szobor, 1996. gránit, Virtuális táj, 1997., W.T./O.T. 1998. márvány, W.T./O.T. 1998. diabas, gold,   Szobor, 1997, fa, Emlékmű, 1989, agyag, porcelán-blokk, W.T./O.T. 1999. diabas, Templom, 1987. porcelán, Kecskeméti Sándor - Zsolnay Kulturális Negyed, Pécs

Galéria: Szobor, 1997, fa, Figura, 1985. porcelán, Forrás, 1989. bronz 

A további galériában szereplő képek 2025-ben készültek  Kecskeméti Sándor kiáééításának megnyitóján, pannonhalmai  Hefter Gajériában.

TOVÁBB A GALÉRIÁBA    

Fotó:  Miglinczi Éva,  Kecskeméti Sándor,  Sás Kinga FB oldala,

 

 

További képek