A ruhám itt lóg - Frida, bábból pillangó

Frida Kahlo azon világhírű kulturális ikonok közé tartozik, akiknek az életművét nem is kell mélyebben ismernünk ahhoz, hogy a legváratlanabb helyeken (a táskáktól a házfalakig és jelmezbálokig) fölbukkanó erős jel – mondjuk homloka fölött a színes virágkoszorú - láttán azonnal és kétely nélkül azonosítsuk: ez ő, más nem lehet. De éppen ezért veszélyes vállalkozás színpadra vinni az alakját, az életét.

Barabás Bíborka azonban  nagy biztonsággal kerüli ki a közhelyek Szkülláit és Kharübdiszeit:  az Itt vagyok, hát élek – Frida című előadás úgy mutatja meg ennek a fájdalmas-szenvedélyes életnek a mélységeit, színét és fonákját, hogy mindannyiunkról – együtt és külön-külön – mond valami fontosat és személyeset. Barabás Bíborka bábművész – és a titok talán pont ebben keresendő.

Ahhoz, hogy Frida Kahlo (sőt: Frida) világszerte ismert kulturális ikonná változott, nem csak kivételes, máig fölzaklató tehetségének – a múlt század eleji Mexikóban tapasztalható, a társadalmi folyamatokkal összefüggő „kulturális robbanásnak”, a mexikói folklór egzotikusnak tűnő, titokzatosságában vonzó erejének – erejének van köze. Hanem minden bizonnyal annak a jelenségnek is, hogy Frida Kahlo személyes élettörténete elválaszthatatlanul összefonódik festőművészi pályafutásával.

Az élet és életmű viszonyáról – az egyiknek a másikra gyakorolt hatásáról – születtek elméletek (főleg a szépirodalom vonatkozásában); a legszélsőségesebb fölfogás szerint az alkotás nem magyarázható, nem értelmezhető az alkotó élete felől, a köztük lévő kapcsolat firtatása sehova nem vezet. És bár mostanában éppen általában is oldódni, legalábbis árnyalódni látszik ez a szemlélet, az élet/életmű mondhatni végzetes összefonódására vannak masszív példáink. Elég, ha Petőfi Sándorra és főleg József Attilára gondolunk (de idesorolhatjuk akár Szabó Magdát is). József Attila élettörténete rendkívül szorosan összekapcsolódott a költészetével, az élettörténetet és életművet végképp összekötő kultusz (amelynek megvannak a maga rögzített, rituális elemei) pedig a halálával voltaképpen azonnal megszületett (Tverdota György fordulatával ez volt a „komor föltámadás” a maga titkaival).

Frida Kahlo életműve hasonlóképpen elválaszthatatlan az élettörténetétől, művészete (akár a kiállítások kontextusában is) az élete – a betegség, a végzetes baleset, a fájdalom, a veszteség, az összetörtség - felől értelmeződik. Ő maga kínálja föl ezt az értelmezési keretet: ha nincs a baleset, amely hosszú hónapokra ágyhoz köti, kiszolgáltatottá teszi, talán el sem kezd festeni. Több értelemben és szó szerint is újraalkotja, újraépíti (megalkotja) önmagát.

Az Itt vagyok, hát élek – Frida (Fájdalom, túlélés, haláltánc)  megtartja ezt az értelmezési keretet. Maga a főhős beszél: az első és az utolsó pillanat összeér. Barabás Bíborka  Frida Kahlo naplója és életének tényei-eseményei alapján írta meg az előadás sűrű szövésű, ökonomikus szövegkönyvét, tervezett-rendezett belőle előadást. Az önreflexió tökéletes működését jelzi, hogy ő a monodráma játékosa is. De hát az erős önreflexió az alapja magának a Frida-jelenségnek: „Mintha kívülről látnám magamat.”

A történetnek két főszereplője van: Frida – és vele dialógusban a mindvégig „kivül-belől leselkedő halál”, hogy a halál felől értelmezett és értékelt, „a halálra ráadásul kapott” élet még erőteljesebben fölragyogjon. Ez a momentum máris túlmutat Frida Kahlo személyes küzdelmein (miközben összhangban is marad ezekkel a küzdelmekkel), elvezetve a nevezetes mexikói halálkultuszhoz: hogy a halottak napja ott nem a gyászé és a szomorúságé, sokkal inkább az élet dicsérete és ünneplése. „Itt vagyok, hát élek” – mondja Barabás Bíborka előadásának címe. (Ráadásul az egészalakos La Catrina – az elegáns csontvázhölgy – megalkotója nem más, mint Diego Rivera.)

Az előadás végkifejlete mindebből következően  a Frida Kahlo-mítoszt erősíti: a hivatalos verzió azt mondja, hogy embólia vitte el 47 évesen, de a párhuzamos feltételezés szerint esetleg önkezével vetett véget életének. Ha már József Attila: ott a párhuzamos történet, éppen ellenkezőleg, arról szól, hogy esetleg baleset történt. Valószínűleg ennek a különbségnek is megvan a lélektani alapja: József Attila esetében a kollektív bűntudat oldására szolgálhat a „talán mégis baleset volt”, Frida Kahlo sorsát/művészetét vizsgálva azonban az életével maga rendelkező, önálló, erős nő alakjához  kapcsolható ez a feltételezett döntés. (Érdekes: Frida Kahlo és a gyakran szintén csak „Attilaként” emlegetett József Attila kortársak voltak: az előbbi 1907-ben, az utóbbi 1905-ben született.  Akár tudhattak is volna egymásról.)

„(…) Nem igaz, hogy az ember megérzi a bekövetkező fájdalmat. Nem érez és nem gondol semmit. Egyszerre létezik és nem létezik, mint a levegőben lévő porszemek. Csak lebeg a csendben. Nem hallja a saját szívdobogását sem. Valami ilyesmi lehet a semmi tapasztalata. Én sem emlékszem sokra… Főleg az előtte lévő néhány pillanatra: ahogy Alex narancsot tesz a számba, ahogy mélyen a szemembe néz, a buszon hozzám ér a lába. Aztán fékcsikorgás, fareccsenés, csörömpölés. De nincs ütés. Nincs fájdalom. Mintha színházban lennék. Mintha már halott lennék.” Ezzel az erős felütéssel indul az előadás – Frida hangját halljuk. A „mintha színházban lennék” leitmotívként visszatér.

Mintha színházban lennénk. Színházban vagyunk; (báb)színházban. A játéktér középpontjában a föntről belógatott, fölfüggesztett (megfeszített) női ruha a roncsolt női testet meg- és összetartó gipszfűzővel/acélfűzővel – mint Frida-szinekdoché vagy Frida-metafora. A báb esszenciája, több értelemben is. Tökéletes báb a bábszínházban – amelyet a bábjátékos „életre kelt”. A test – amely gátja és inspirálója Frida Kahlo  kiteljesedésének. Báb – amelyben ott szunnyad, kirepülésre várva a (sárga) pillangó. A sokértelmű sárga pillangó – amelyet főleg Gabriel García Marquez és a mágikus Száz év magány által ismerünk – megjelenik az előadásban is. A tét éppen az, hogy a bábból megszületik-e a röpke, de teljes életű pillangó. 

                                                                                                                                                         

„A ruhám itt lóg” – mondja egy Frida Kahlo-festmény címe (My dress hangs here), és bár az a ruha másféle, mint a Frida Kahlo alakjának azonosítására alkalmas fűzős változat, a kompozíció révén mégis az előadáshoz köthető. A festmény középpontjában szárítókötélre akasztva vállfán lógó üres ruha (mint héj, mint „test”) hasonlóképpen idézi meg (azonosítja, helyettesíti) a hús-vér nőt, mint a Frida-előadás báb/ruhája.

A színpadon balra szintén a térben függő, Csehov-módra üres képkeret, amelyet a mindent fölülíró Diego Rivera-szerelem  jeleneteivel tölt meg az előadás: a bábműfaj lehetővé teszi Diego testi megteremtését is. A zakóujjba bújtatott kéz Diegóé, a filmfelvételeken is látható csodálatos simogatások gyengédsége hiteles; sőt még „több” is az eredetinél: az előadás egyetlen mozdulattal létrehozza az örökké visszavágyott mitológiai-emberi teljességet, az androgünt. A Diego-szerelem is elválaszthatatlan Frida Kahlo szakmai pályafutásától: ő avatta festőművésszé – és nővé. A képkeretnek innen nézve is gazdag konnotációja van.

A színpadon jobbra többfunkciós asztal – innen leselkedik folyton a halál, amelynek/akinek a megszemélyesítése a mexikói kultúrában egyébként is evidencia (persze mondjuk a Vitéz László-előadásokban, a vásári bábjátékokban is). Színház, bábszínház – a szó legmélyebb értelmében: a mexikói halálmaszk színes, szinte vidám; legalább annyira groteszk, mint félelmetes.

Bámulatosan kevés eszközzel bámulatos mágiát űz Barabás Bíborka; beleértve az orgánumát (beszéd- és énekhangját, amelyhez illenek a jól megválasztott dalok-zenék), a szeme fölött elterülő „feketerigószárnyat”; a tekintetét, amelyből mintha évszázadok, évezredek női tapasztalata és bölcsessége, fájdalma és öröme sugározna (ez az, a lénye, amit elemezni végképp lehetetlen).

A végén a báb – a fűzős Frida-szinekdoché – meghasad.  Ennél többet már csak azért se mondjunk, mert a frissdiplomás bábszínész, Barabás Bíborka vizsgaelőadásként létrehozott Frida-bemutatója, úgy tűnik,  pompás pillangóként él tovább.

 

Fotó: Éder Vera

 

Itt vagyok, hát élek – Frida

Írta, tervezte, rendezte, játssza: Barabás Bíborka

Kivitelezés:

Maszk, báb: Ágfay Míra

Díszlet: Mayer Gábor

Jelmez: Csoboth Viktória

Zene: Hegedűs Dániel

(A szombathelyi Mesebolt Bábszínház II. Nemzetközi MonoBáb Fesztiváljának programjában)