BALJÓS JÖVŐ-KÉPEK - a Népsziget-(záró?)kiállítás

Művészek és művészetkedvelők, legyetek roppant óvatosak és gyanakvók: nagyon nehéz időket élünk, nehezen átélhető és nehezen érthető jelenségek átélői vagyunk. Bizony, felmerülhet a gyanú, hogy tehetetlenek is vagyunk.

A művészet az elmúlt évtizedek során csak ritkán volt a körülmények olyan kiszolgáltatott játékszere, a történések passzív elszenvedője, mint manapság. Ez a periféria, vagy inkább a senkiföldje, ahol a hatalom, a politika, a gazdasági érdek, az üzlet, a pénz-úthenger vagy a pénz-dózer nagy ívben tesz a kort tükröztető és dokumentáló művészetre, s a történések háttérben akciózó vezénylőinek valószínűleg fogalma sincs, és nem is érdekli őket, hogy mit jelent az esztétika-fogalom és az esztétikai érték és minőség. A művészet, ha valamifajta szerepet kap is a rejtekutakról a felszínre törve a társadalminak nevezett nyilvánosságban, akkor csak úgy, mint esetleg némi haszonnal kecsegtető árucikk. Joggal feltételezhető, hogy a kormányzati kommunikációban, a hatalmi beszédben a képzőművészet szó – ellentétben a színház- és filmművészeti, valamint irodalmi balhékkal, és eltekintve dr. Torgyán hajdani parlamenti performanszától és dr. Máriás Orbán-portréinak fogadtatásától –, a képzőművészet szó az elmúlt három és fél évtizedben egyszer sem fordult elő.   

 

 

 

 

 

 

 

A művészettörténet nem ismétli önmagát. A XIX-XX. század fordulóján, a XX. század első évtizedeiben a hatalom, az állam, a városok pazar művészkolóniákat létesítettek, műteremházakat, művésztelepeket építettek, amelyekbe a művészek állandó jelleggel vagy időlegesen beköltözhettek és végezhették dolgukat. Most, a XX. és XXI. század fordulóján, azokban az évtizedekben, amelyeket nekünk megélni adatik, nem létesít, nem épít senki semmit, és jó, ha építés helyett nem rombolnak. A művészek meg egymást segítve, megragadva valamiféle kedvezőnek tűnő lehetőségeket romos, elhagyatott ipari épületekben keresnek menedéket és dacolva a körülményekkel, a téli velőtrázó hideggel, küzdve a tulajdonosokkal, fogcsikorgatva kiperkálva az egyre emelkedő bérleti díjat, végzik a dolgukat. Nem várnak segítségre, támogatásra, csak annyi az igényük, hogy hagyják őket békén a lepusztult falak között dolgozni. És ez az eredendő művészi vágy a XX-XXI. század fordulóján, jelenünkben sok esetben nem teljesülhet, így az alkotók arra kényszerülnek, hogy fellépjenek, tiltakozzanak, demonstráljanak, de rendszerint teljesen hiábavaló lázongásuk: a forradalmi haladásnak, a fenntartható fejlődésnek nevezett humbug és a mögötte álló gazdasági érdek maga alá gyűri őket. Mert akik döntenek, egyszerűen nem értik a művészet szavát, nem képesek felmérni jelentőségét, szépségét, értékteremtését. Egyetlen remény van csak: ezek a fenntartható fejlődésről papolók előbb-utóbb mindig tönkremennek, és nyomukban mindig lesznek, feltárulnak újabb és újabb romba dőlő, kiürülő, tágas csarnokok. Végső soron csak költözködés kérdése az egész, de persze az állandó költözködés kissé unalmas és lehangoló.

Hatalmak jönnek, hatalmak mennek, és közben a kultúráról és a művészetről egyáltalán nem, vagy csak mintegy mellékesen, csupán mint a hatalom kiszolgálójáról esik szó. Vagy esetleg a piacra hivatkoznak a szószólók. A pénzek a hatalmi játszmák menetében szépen elcsordogálnak, és maradnak a művészeknek a romok, de azok is csak átmenetileg. Pedig a helyeknek, a művek létrejöttét meghatározó helyszíneknek óriási jelentősége van a kultúrában és a művészetben. Ha csak a magyar művészet közelmúltjára pillantunk, akkor is csaknem minden esetben egy-egy hellyel, egy-egy hely szellemiségével összefonódott művészeti jelenségekre és produktumokra hivatkozhatunk: a nagybányai festészetre, a gödöllői művészetre, a szentendrei művészetre, a Pécsi Műhelyre, a Budapesti Iskolára, a Zuglói Körre, a vásárhelyi festészetre. Néhány éve néhány művész otthonra lelt itt, az egyszerre lepusztult és vadregényes Népszigeten, és kezdett a népszigeti alkotói színtér megerősödni, benépesülni, kibontakozni, már-már elérték az alapítók és a hozzájuk később csatlakozók a hely által fémjelzett művészeti törekvések rangját és jelentőségét. Természetesen, körbepillantva e kiállítás művei között, nem beszélhetünk még valamiféle egységes, valamilyen közös szemlélet által összefogott, a hely szellemével áthatott művészeti jelenségről, amelyet a stílus azonossága éltet, de azért vannak összefogó jegyek. Mindenek előtt a hely atmoszférája által ösztönzött intenzív alkotói inspiráció, és a modernitás szelleme, és az, hogy a falakra került képek és a falak közé illesztett plasztikák, objektek és installációk a tradicionális műformáktól el-elszakadnak, a hagyományos műfaji szabályokat nem követik, és a munkák formarendjét, kivitelét, anyagi megvalósítását az öntörvényűség, a művészet, a mű belső szükségszerűsége teremti meg. A tartalmi vonatkozások, a tematikák, a jelentéskörök, a szimbolizációs metódusok azonban üdítőn szerteágazók, széleskörűek. Ez a sokszínűségről és változatosságról tanúskodó kollekció alig-alig árulkodik arról, hogy a  népszigeti műhely most kétségbeesetten küzd a létéért, szívósan demonstrál azért, hogy adjanak egy esélyt fennmaradásának, hogy a munkafeltételek minimális biztosításával éltessék művészeti törekvéseit. Adja az ég, hogy a művészetek istenei meghallják a művészek segítséget kérő szavát.  

 

 

 

 

Egyes történészi feltevések szerint Németországban azért nem volt sohasem forradalom, mert forradalom idején először a pályaudvarokat kell elfoglalni, de a pályaudvarra való belépéskor viszont peronjegyet kell vásárolni, és a potenciális forradalmárok sajnálták volna kiadni az aprót. Állítólag Magyarországon azért nem volt soha művészeti forradalom, mert művészeti forradalom idején meg kell festeni a képeket, de mielőtt a képek elkészülhetnének, mindig lehúzzák a rolót a műtermek ajtaján, vagy a duplájára emelik a műterembérleti díjakat, amit a művészek már nem tudnak kifizetni. Hát így éldegélünk, ilyen az európai kultúra és művészet európai bölcsője kis honunkban, itt, a Duna mentén, a Duna egyik festői szigetén, ebben a modern korban, manapság, a XXI. század húszas éveiben. De azért éljen a festészet és a szobrászat.  

(Elhangzott 2026. szeptember 12-én, a budapesti Népsziget egyik üzemcsarnok-kiállítóterében, a Jövő-kép című tárlat megnyitóján.)  

Fotó: Miksa Bálint, Rékasi Attila, Őri Annamária 

További képek