KORJELENSÉGEK

Wehner Tibor | 2026-11-14

Az Artézi Galéria kilenc művészének kiállítása elé.

A budapesti, közelebbről az óbudai Artézi Galéria és a körülötte létrejött művészcsapat az egyik legkülönösebb művészeti szerveződés. A mintegy másfél évtizede, a 2010-es évek óta működő galéria nem kereskedelmi, hanem kizárólagos művészeti célzattal jött létre és tevékenykedik: a Németh Géza festőművész által alapított és vezetett művészeti intézmény rendszeresen rendez egyéni és csoportos kiállításokat, amelyeknek elsődleges célja a művészi érték, az esztétikai minőség felmutatása, a jelenkori művészet és a közönség találkozási lehetőségének megteremtése. Divatos szóval tehát nonprofit a vállalkozás, amely nem vesz igénybe állami forrásokat sem, nem emészti fel az adófizetők pénzét, és nem hajszolja a szenzációkat. A manapság igencsak különösnek ítélhető vállalkozás köré egy művészcsapat szerveződött, amelynek összetétele itt-ott néha változik ugyan, de a többség állandó résztvevőnek, törzstagnak minősíthető. Tulajdonképpen nincs itt semmiféle tagság: ez egy baráti társaság, amelynek összetartó ereje a művészbarátság, a szimpátia, az egymás művészi törekvéseinek elfogadása vagy pártolása. A jobbára idősebb nemzedéket képviselő alkotók többé-kevésbé egy azonos generáció képviselői: a múlt század negyvenes-ötvenes éveiben születtek, vagyis mögöttük napjainkban immár egy-egy életmű felépítése áll. A változatosság garanciája, hogy a csapatban vannak festők és grafikusok, esetenként meghívott szobrászok, és körükben vannak természetelvű szemlélettel dolgozó, és az elvonatkoztatások világában tevékenykedő alkotók, vannak, akik egyszerre mindkét szférában jelen vannak, és ezen túl is számos stíluseszmény, attitűd, indíttatás, szemlélet jelenléte regisztrálható. Minden adott tehát, hogy a hat, az Artézi Galéria vonzáskörében dolgozó művész, és az ezúttal három vendégként meghívott alkotó kiállítása révén egy izgalmas művészeti körkép jelenjen meg, bontakozzon ki előttünk.    

Németh Géza festőművész

A laza csoportszervező tényezők érvényesülése eredményeként, az adottságoknak és a rejtett törvényszerűségeknek engedelmeskedve ezúttal tehát kilenc művész ezen új évezredben, a közelmúltban készült alkotásai sorakoznak előttünk. Az alkotások egyik legfontosabb összefogó jegye, hogy szabályszerű, a formabontást kerülő, megszokott kép-, illetve plasztika-pozícióba helyezett művek, s a klasszikus ideák, illetve a modernitás képalkotó illetve szobortárgy-formálási eszményeinek továbbélését, továbbéltetését reprezentáló kompozíciók. Természetesen a tradicionális kép formai kereteinek megtartása mellett vannak itt formabontó munkák, technikai újítások is: a hagyományos olaj/vászon művek mellett vegyes technikájúvá avatott kompozíciókat figyelhetünk meg a XX. századi modernizmus avantgárd áramlatai jegyében, s a múlt század utolsó harmadában mind hangsúlyosabbá váló, a képfelület síkjából kilépő, új anyagokat alkalmazó kompozíciók is jelen vannak. De az eszközöktől függetlenül a valóságra hivatkozó motívumokból építkező, vagy a fantázia-teremtette jelenségekből kreált egy-egy figuratív alkotás mellett domináns módon az absztrakt, elvont elemekből szervezett, elvonatkoztatott kompozíciók kapnak itt bemutatóteret. Ezeken a szinte véletlenszerű kapcsolódásokon, távoli párhuzamokon, stíluseszmény-azonosságokon túl azonban nincs közös koncepció, nincs azonos tematika, nincs stilisztikai egység: mind a kilenc művész önálló útját járja, mindenki az autonóm festői-grafikai univerzumának képeit, illetve plasztikai eszményeinek szobortárgyait alkotja meg.

Bárány T. Rézia festóművész

Bárány T. Rézia munkáit az anyagalkalmazási kísérletezés és gazdagság, és a kollázstechnika jellemzi. Az expresszív és a lírai absztrakt tanulságokat kamatoztató, különböző anyagokat képpé szervező, a különleges receptúrák szerint kialakított, homokot, vakolatot, papírt ötvöző matériából alakított korábbi kompozícióinak sorát – amelyeknek lényegi eleme a texturális és fakturális gazdagság – most új szemléletű alkotások váltották fel. A nyitott, gesztusokból, vagy organikus motívumokból szerveződő kompozícióival szemben új alkotókorszakának művein figura-árnyak, vagy figura-lenyomatok rögzültek: az emberalak-motívum hangsúlyos, részletezéstől mentes, látomásszerű megjelenítésével a festő transzcendens tartományokba, ősi, misztikus világokba kalauzolja befogadóit.

Koppány Attila a klasszikus mestereket idéző, tiszta eszközökkel dolgozik: akrilfestékkel vászonra fest. Nincs most lehetőségünk bejárni azt a hosszú és izgalmas festői felfedezőutat, amelyet Koppány Attila piktúrája jelölt ki az elmúlt évtizedekben. Összefoglalón csak annyit jegyeznénk meg, hogy e művész hosszabb-rövidebb alkotói periódusokat felölelő ciklusokat alkot: egy-egy festői problémát felvetve körüljár egy-egy alkotói dilemmát, festői kifejezési lehetőséget, majd lezárva kutatómunkáját tovább lép. A közelmúltban egy hosszabb expresszív korszakot követően a konstruktív szellemiség ejtette rabul, és számos elődje és kortársa útját követve geometrikus absztrakt, konstruktív kompozíciók kidolgozásával karakterizálta munkásságát. Új képeivel most ezzel a művészeti ideával is szakított, a közelmúltban készített munkáin a geometria mintegy háttérbe vonult, töredezetten a képszövet részévé vált, és a higgadt, nagy egyenesekkel közrefogott foltok helyére a vibráló részletgazdagság lépett.

Koppány Attila festőművész

Kovács Johanna grafikusművész művészetének egyik méltatója, Kölüs Lajos állapította meg, hogy „… művészete az emlékezés és a figyelmeztetés, a harmónia és ritmus, jelenlét és hiány, bontás és építés színtere, amely az érzelmi reflexióra ösztönöz. Saját stílusát ’térbeli grafikának’ tartja, amelyben a rajz és a festészet közötti határokat oldja fel, művei a múlt élő, eleven tapasztalattá válását jelentik, amelyen keresztül dialógus és élő kapcsolat alakul ki az idővel. Alkotásai a hétköznapi tárgyak újraértelmezésével és a klasszikus műfajok vizsgálatával foglalkoznak, gyakran kapcsolódnak a személyes múlthoz és az otthon fogalmához.”  Az életműben kiemelkedő grafikai munkákkal egyenrangú alkotásegyüttessé nemesedtek azok a síkplasztikák, amelyek elvont nyelvezetű, különböző matériákból építkező, a fehér és szürke színeire, árnyalataira korlátozott, izgalmas, plasztikai hatóerőket indukáló domborművekként minősíthető kompozíciók gyanánt születtek meg.  

Kovács Johanna grafikusművész

A Csontváry-élmény igézetében festővé lett Laukó Pál egyik önvallomásában adja meg a kulcsot táblaképei értelmezéséhez: „Műveimben drámai hatásokra törekszem, de időnként előtör a lírai oldalam is. Képeim geometrizálóak: az egymásra rakódó felületek és motívumok kapcsolatát vizsgálom. Grafikai és festészeti módszerek együttes alkalmazásával érem el, hogy a képfelület nem sík, hanem valódi mélységei vannak. Vallom, hogy a művészet feladata az üzenetek közvetítése, a mű általi párbeszéd az alkotó és a közönség között.” Valóban, az elvont, elsősorban geometrikus jellegű motívumokból építkező Laukó-képek szőnyegszerű, bonyolult rétegzettségű, roppant részletgazdag, egyszerre grafikai és festészeti eszközrendszerrel alakított kompozíciók, amelyek nyugalmát és feszültségét szimbólumok és dekoratív elemek villódzása élteti. 

Laukó Pál festőművész

Németh Géza festőművész az ezredforduló előtti és utáni években az új idők új dalainak megcsendülése szellemében a számítógépes képalkotás és képkivitelezés felé fordult, majd később, az újabb képsorozatok tematikailag és stilisztikailag kapcsolódtak, technikailag, formailag viszont elszakadtak a megelőző korszakok törekvéseitől: itt már ismét kizárólagos, tiszta volt a festői eszközök alkalmazása. Az ábrázolás és a kifejezés, vagy inkább a leképezés és a képi kijelentés közötti vetélkedés által meghatározottan, a reprodukálható valóság és a valóságelemek autonóm képi kontextusokban helyezése, öntörvényű kifejező erővel való felruházása, átformálása, átírása terén zajlanak Németh Géza festői történései napjainkban is. Ezt a piktúrát az ábrázolás/nem ábrázolás, a konkrét/absztrakt határmezsgyéjén való könnyed átlépés, közlekedés, illetve a határvonalon való magabiztos egyensúlyozás avatja feszültté: a kompozíciókon a titokzatos alakok, a fantasztikus tájmotívumok, a misztikus tárgyak úgy jelennek meg, hogy aztán átadják helyüket a valóságra foszlányszerűen rímelő, a valóságelemek emlékét hordozó, vagy ezt az emléket megsemmisítő önértékű festői eszközöknek, elemeknek, hatásoknak.

Németh Géza festőművész

P. Boros Ilona festőművész szimbólumtárát a művész egy közelmúltban rendezett önálló tárlata alkalmával Cs. Tóth János művészeti író állította össze: fonal, háló, kerítés, rács, ablak, kapu, koszorú, gyűrű, tükör, labirintus, kör, tojásdadforma, négyszög, életfa. A jelképek mellett visszatérőn megjelennek piktúrájában a természeti elemek is, de nem valósághű megjelenítésben, hanem olyan, erőteljes absztrakt átírással, amely már csak lényegét tekintve, a mélyrétegekben idézve kapcsolódik a kiindulás motívumához. Így kerülhet közel alkotói ideáihoz, valósíthatja meg művészeti célját: elmerülni a való világ részleteiben, valamint feltárni a természetben zajló folyamatokat. Érvényesek lehetnek e most bemutatott, geometrikus motívumok áradására komponált munkáira is Sinkó István lényeglátó megállapításai: „P. Boros Ilona művészetté teszi a hétköznapok jelenségeit, tárgyait és a bennünk élő történeteket. Emlékezik és varázsol, sámándobok és templomi korálok, jazz és népdal együtt hangzik fel munkáin. Mélységekbe ránt és magasba emel.”

P. Boros Ilona festőművész

Ha a közelmúlt alkotóperiódusának termését próbáljuk megközelíteni, akkor azt regisztrálhatjuk, hogy Székács Zoltán a hagyományos kép-formátumot megtartja, de az általa kreált képfelületen egészen más jelenségekre bukkanhatunk, mint egy tradicionális olajfestményen. Ezek a jelenségek nem formai játékok, nem technikai bravúrok, hanem a képbe foglalt mondandók által indukált érzéki kifejezések, anyagok, felületek, textúrák és faktúrák által hordozott, illetve ezek által megszólaltatott jelentések. A máskor oly sima, szépen csillogó, lakkozott képfelület helyébe a nyers, durva, érdes, rusztikus jellegű képmezők lépnek, és a különböző anyagok felhasználásából következőn a képi építkezést is a kivitelt jellemző kollázs-eljárás determinálja. A kép már-már domborművé, plasztikává alakul. Az érdességet, a repedezettséget, a minden bizonnyal a kíméletlenül pergő idő általi megviseltséget szolgálja vagy tolmácsolja a Székács Zoltán által előszeretettel alkalmazott kolorit is, amely leginkább sötét árnyalatokra komponált, vagy pasztell, tompa, visszafogott színek foltjaira hangolt.

Székács Zoltán képzőművész

Vörös Valéria festőművész Artézi Galériához való szoros kötődését nemcsak kiállítási szereplései tanúsítják, hanem az is, hogy a galéria egy évvel ezelőtt egy szép albumot jelentetett meg a művész 2020-as években született alkotásait reprezentálván. A vegyes technikával vászonra rögzített kompozíciókon megjelenő sejtelmes motívumok a fogalmiságok és az érzékiségek képi világába vezérlik műveinek befogadóit. Sipos Endre művészetfilozófus vélekedése szerint „Valamennyi képen a fény-árnyék, a sötét-világos, a hideg-meleg színkontraszt érvényesül, illetve valamennyi színkontraszt jelen van, akárcsak az életünkben átélt élmények. A hétköznapok és az ünnepnapok. Létünk titkai ily módon tárulkoznak fel, vagy válnak még rejtőzködőbbé.”  

Vörös Valéria festőművész

Drienyovszki János szobrászati munkásságában fordulópont volt a 2015-ös esztendő: az addig kizárólagos famegmunkálás mellett új, egészen más alkotói szemléletet, tartalmi és formai aspektusokat, technikákat, megmunkálásmódokat követelő anyagok felé, így a kőmegmunkálás, a kőfaragás felé fordult. Az itt bemutatott fa- és kőszobrai szemléletesen láttatják, hogy a különböző anyagok milyen meghatározó jelentőségű, irányt adó tényezők a szobrászatban: a törékeny és a térben kalandozó, könnyed fa mellett a kő masszív, tömbszerű, súlyos jelleget testesíthet meg. Drienyovszki János kompozícióinak legfontosabb jellemzői az anyagszerűség, a természetes eredet, illetve a természet-formarend tisztelete, ebből következően az organikus jelleg, és az elvont, az absztrakt plasztikai nyelvezet dominanciája.

Drienyovszki János szobrász

És ha az egyéni művészi utak ellenére mégiscsak megpróbálunk közös nevezőket keresni az Artézi Galéria művészeinek kollekciójában, akkor a múlt elmerülő rétegeire, a fel-felvillanó, de újra meg újra széteső emlékképekre, és a töredezettségre, a sérülésekre, a biztosságok elvesztésére, a kétségbeesett keresésre, vészjelzésekre – vagyis jelenkorunk válságjelenségeire hivatkozhatunk.

                                                                 

(Elhangzott 2026. október 30-án Budaörsön, a Zichy Major Galériában, a kiállítás megnyitóján.)   

Főkép: Kovács Johanna munkája

Galéria:  Koppány Attila és Wehner Tibor,  Székács Zoltán és Wehner Tibor, meghívó

Fotók forrása:  Artézi Galéria FB oldala és Németh Géza

 

TOVÁBB A GALÉRIÁBA

További képek