A kevesebb több

Prikazovics Júlia | 2026-11-20

Formailag izgalmas produkció született a szegedi bábszínházban, ám a Rókaszemű végül mégis némi hiányérzetet hagy maga után. Ahogy az előadás egyik ifjú nézője fogalmazott: „elég furcsa ez a mese”.

Nagy Orsolya A rókaszemű menyecske című magyar népmesét egy bírósági tárgyalásba ágyazva dolgozta át. A mesékben a rókát általában ravasz, találékony karakternek ismerjük meg, aki korántsem az önzetlenség mintaképe: nem áll tőle távol, hogy időnként elcsenjen egyet s mást. Bár gyakran előfordul, hogy pórul jár, ami persze enyhíthet sértett igazságérzetünkön. A Kövér Béla Bábszínház produkciója minden kétséget kizáróan váratlan húzással él, amikor a rókát nem egy fondorlatos csel közben, hanem a gaztettek igencsak súlyos jogi következményének apropóján mutatja be. Ez a felütés nemcsak meglepetésszerűségében pezsdítő, hanem egy olyan kontextust is ad, amely izgalmasan köti össze a mesét a valósággal. Nem újdonság, hogy a jó győz és a rossz elnyeri méltó büntetését, ám ahhoz szoktunk hozzá, hogy mindez a mese keretein belül valósul meg. Az alkotók itt kiemelik a mese síkjából a következményt, annál is inkább, mert a róka a bíróság előtt nem csupán egy tettéért felel: egy meglehetősen komoly bűnlajstromot hallunk bizonyos tyúkok eltulajdonításától kezdve a különösebb funkcióval nem rendelkező, de visszatérő humorforrásként több ponton felbukkanó gumikacsa elcsenésén át egészen a Mona Lisa ellopásáig. Ezen tettek hátterét nem ismerjük meg, céljuk, hogy segítségükkel a néző felpiszkálja a rókás mesékkel kapcsolatos előzetes tudását, s így a látottak egy tágabb értelmezési keretet kapjanak; mindezen bűnök felsorakoztatása pedig felerősíti a bírósági tárgyalás létjogosultságát. Persze a pontot az i-re egy nagy utolsó cselszövés teszi fel, amelynek már a részleteit is megismerjük: a róka vallomása megelevenedik a színpadon, ám közben egy-egy jelenet erejéig visszatérünk a tárgyalóterembe, ahol a mesékkel ellentétben mégsem olyan egyértelmű, hogy ki a jó és ki a rossz, ahogy az sem, hogy mi a büntetés és mi a jutalom.

 

 

 

 

 

 

A gondosan kitalált kerettörténetet következetes vizuális megvalósítás kíséri. Grosschmid Erik látványtervének legizgalmasabb szelete Spergel Anna jelmeze: teljesen hétköznapi ruhákkal és kiegészítőkkel varázsol belőle rókát. A piros nadrág, csíkos póló, barna kabát, sötét kesztyű, narancsospiros sál a bundáját, a két copfba fogott haj és smink pedig az állat fejének jellegzetes vonásait idézi. Az első jelenetben egy rókafejet ábrázoló kitűző is kíséri a szettet, amelyből hamarosan a rókabáb feje lesz, kiegészülve a már említett sállal, amely az állat testét adja. Az eltulajdonított tárgyakat tartalmazó hátizsákból kerülnek elő azok az eszközök, amelyek a vallomásban feltűnő további szereplőket testesítik meg – természetesen adódik tehát a tárgyanimáció mint technika. A díszlet funkcióját és megjelenését tekintve egyszerű, de nagyszerű. A jelmezen megjelenő csíkok visszaköszönnek a díszleten, amelynek egyes elemei állandó pontokat jelentenek, mások pedig mozgathatóságukkal alakítják a játékot. Így vagy úgy, letisztult, de a produkciót jól szolgáló (hát)teret adnak. A középen húzódó kapu többletjelentést kap, mikor a fogság és szabadság közötti választóvonalként szolgál. Ha a róka menekülne, pirosan villog, s jellegzetes dudáló hangot hallat – mintha maga a tárgy döntene a vádlott sorsáról. Nem így van persze, hiszen ott a bíróság, amely dönthet és dönt is. Tagjait ugyan nem látjuk, ám Fodor Orsolya rendező így is pontosan érzékelteti a jelenlétüket: a tárgyalóteremben játszódó jelenetekben a dialógus rájuk eső részét fények villódzásával jelöli, mi pedig szavak nélkül is megértjük a mondandójukat.

 

 

 

 

 

 

Spergel Anna szerethetően hívja életre a róka történetét, játékának színei teszik érdekessé és összetetté a főszereplő karakterét. Amikor a királyfi mellé szegődik, egy-egy lopott pillantással is remekül felfedi az állat Zsomborhoz fűzött, önmaga számára is nehezen megfejthető, puszta szimpátiánál mindenképpen mélyebb érzéseit. De ugyanolyan alázattal, változatosan nyúl a többi karakterhez, s izgalmasak a váltásai a felidézett események és a bírósági tárgyalás között – ez utóbbi esetben van benne valamiféle választott esendőség, amely egyszerre ösztönöz megbocsátásra és int óvatosságra. Mesélőként mimikájával fejezi ki a látottakról alkotott véleményét, s mindvégig biztos kezekben tartja a produkciót, ura a színpadnak, lendülete pedig a cselekmény döccenőin is átsegíti a nézőt. Ebben támasza Frank Tamás nem hivalkodó, a figyelmet mégis megragadó zenéje, amelyben a látványhoz hasonlóan az egyszerű, de nagyszerű elve érvényesül.

Fodor Orsolya rendezése nagyobb hangsúlyt fektet a formára, mint a tartalomra. Jól valósít meg jó ötleteket, következetesen hoz létre és használ olyan hang- és vizualitásalapú kódokat, amelyek segítenek eligazodni a mese rengetegében. Igazodási pontokra, s némi állandóságra bizony szüksége is van a nézőnek, a történet ugyanis komplex, és számos fordulatot rejt – talán túl sokat is. Megoldás persze mindenre akad, szinte irigylésre méltóan gyorsan (bárcsak ez a hétköznapokban is így, ripsz-ropsz menne...!). Olyan, mintha az alkotók a legapróbb részletek gondos logikai összekapcsolásával a cselekmény minden fordulatára kielégítő magyarázatot kívánnának adni, hogy véletlenül se maradjon kérdés a nézőben. Egyfelől üdvözítő ez a törekvés, mivel ezáltal nem csak úgy megtörténnek az események, ugyanakkor felesleges plusz köröket szül, amelyek – különösen a célközönség számára – pont hogy nehezítik a befogadást, már csak az időbeli túlnyúlás miatt is. Sőt, mindez jár egy olyan kellemetlen mellékhatással, hogy elveszik a fókusz, s vele együtt a dramaturgiai ív – nehéz pontosan megfogalmazni, hogy tulajdonképpen mi(k) az előadás súlypontja(i). A néző számára bizonyára segítség lenne, ha egy valamivel egyszerűbb eseménysor elevenedne meg a róka felelősségre vonásakor, ugyanis már önmagában rétegzetté teszi a produkciót a két sík megléte, s inkább teherként rakódnak rá a további bonyodalmak.

 

 

 

 

 

 

Talán nem a legszerencsésebb választás a kiindulási pontként használt, eleve furcsa népmese, de dicséretes, hogy az alkotók összehangolt munkája a produkciónak saját, rá jellemző hangulatot teremt, ahogy az is, hogy a mesei keretek elhagyása nem öncélúan, hanem az előadást szolgálva valósul meg. A humor finoman kíséri végig a történetet, a megfelelő pillanatokban adva egy lélegzetvételnyi szünetet. S hogy a Rókaszemű nyomán végül megváltozik-e a ravasz állatról alkotott képünk? Ha teljesen nem is, az biztos, hogy árnyaltabbá válik. Aki nem hiszi, járjon utána.

 (A rókaszemű menyecske című magyar népmese alapján írta: Nagy Orsolya; Látványtervező: Grosschmid Erik; Zeneszerző: Frank Tamás; Rendező: Fodor Orsolya; Játssza: Spergel Anna. 2026. Kövér Béla Bábszínház, Szeged)

Fotók: Kuklis István

 

További képek