„Amikor hoztam be a színházba Jancsit, fájt itt hagyni.”

Interjú Bodnár Enikő díszlet- és jelmeztervezővel, akinek nevét az évek során egyre gyakrabban láthatjuk a Kabóca Bábszínházban bemutatott előadások alkotói között. Február 7-én, vasárnap Az égigérő paszuly című bábelőadást mutatja be a színház Bal József rendezésében, ami szintén Enikő munkája.

- Hogyan kerültél a színház, a bábszínház világába?

- Ruhatervezőként végeztem az Iparművészeti Főiskolán, majd látványtervezőként az Képzőművészeti Egyetemen – nagyon szerettem iskolába járni. A bábművészethez Székely Andrea révén kerültem közel és nagyon beleszerettem ebbe a világba. Mostanában fogalmaztam meg magamnak, hogy ez az a lépték, amelyben magabiztosan tudok gondolkodni, pedig nagyszínházi produkcióknak, illetve stúdiószínpadi előadásoknak is terveztem díszletet, jelmezt az elmúlt évtizedekben. Alternatív színházi produkciókban is dolgoztam, azokat szintén nagyon szerettem, és az a fajta kísérleti színház is közel áll hozzám, amelyekben szerencsém volt közreműködni. Az elmúlt egy-két évben azonban elsősorban a Kabóca Bábszínházban dolgoztam bábelőadásokon.

- Úgy tudom, tanítasz is. Mit és hol?

- Jelenleg a Visart Akadémián tanítok rajzot, illetve a MOME-n a ruhatervezőket.

- Tehát van élőszínházi és bábszínházi tapasztalatod is bőven. Szerinted mitől speciális a báb, milyen különleges gondolkodást igényel?

- Egyrészt a léptéke egészen más, mint egy nagyszínpadi előadásnak. A tervezés közbeni gondolkodás is egészen speciális, bár én nem bábtervezőként végeztem, de igyekszem ennek az előnyeit kihasználni. Az én gondolkodásomat nem szűkíti le az a fajta szakmai tudás, mint a bábra specializálódott tervezőkét, ez persze sokszor problémát is jelent, de sok esetben szabadságot is ad. Én nem tudom, hogy mondjuk egy pálcás báb botjának hány centiméter hosszúnak kell lennie, hanem abból építkezem, amit az évek során magamra szedtem a különböző munkák során, és igyekszem minél szabadabban használni a stilizációt. Ennél a műfajnál olyan vizuális kommunikáció teremtődik meg a bábok által, ami egy speciális nyelvezet, egy nagyon érdekes világ, és tudatosan kell a hangsúlyokat ide vagy oda helyezni. Tudni kell például, hogy a különböző jelenetekben a bábon, a díszleten vagy a jelmezen legyen a hangsúly, vagy hová helyezem a bábmozgatót. Én még tanulom ezt a gondolkodásmódot, illetve azt, hogy a korábban említett kommunikációt a különböző bábművészeti egységekben hogyan lehet pontosan kezelni. Azt még nagyon fontosnak tartom, hogy sokkal több anyaggal dolgozhat a tervező egy bábszínházi előadásban, mint bármely élőszínházi produkció során, itt speciális az anyaghasználat és sokrétű a kivitelezés is.

- Jelenleg Az égigérő paszuly című előadáson dolgozol. Mitől speciális ennek a történetnek a vizualitása?

Attól speciális, hogy a kétdimenziós és a háromdimenziós világ között ugrálunk, tudatosan és nagyon szabadon. Nem egy tiszta stiláris vonalat viszünk végig, hanem sokkal könnyedebben kezeljük a formákat és színeket, ami egy eklektikus hangulathoz vezet, de ez az egész koncepció alá van rendelve a produkció hangulatának és a rendezésnek. A próba során sokat improvizáltak a színészek, és egy kicsit ez is vezette a tervezés menetét. Abból indultunk ki, hogy a vásári színjátékot és a commedia dell’ artet ötvözzük, és ezek sok közös jegyet hordoznak magukon. A tiszta stiláris ábrázolástól eltekintve egy szabadabb formai kialakításra törekedtem már a tervezés során is, a kivitelezéskor pedig rengeteget alakult az alapanyag.

- A mesében, a történetben van olyan elem, ami kifejezetten közel áll vagy közel került hozzád a munka során?

- A történet elképesztően megfogott. Ebben a mesében Jancsi fejlődéstörténetét ismerhetjük meg, de nyilván minden gyerek, minden ember ráismerhet a maga felnőtté válására. A saját gyermekkorom is rengetegszer eszembe jutott – az emberben megidézi a gyerekkori élményeket. A félelmetes óriás például, mint apakép. Szóval sok szálon tudtam rácsatlakozni a történetre. Az egy nagyon izgalmas folyamat, ahogyan egyszer csak személyessé válik a báb. Ezt most Jancsi figurájánál tapasztaltam meg leginkább. Kifaragtattam a műhelyben a kollégákkal, majd hazavittem megfesteni. Nagyon sokat meditáltam előtte, mielőtt megfestettem, egyszerűen szükségem volt rá, hogy hazavihessem. Lehengerlő, hogy mennyire hozzá tud nőni a báb a készítőjéhez – gondolom a megtestesítőjéhez is, igaz, én ezt nem tudom tapasztalatból mondani. Miközben farigcsáltam a szemét és ragasztgattam, festegettem, eszembe jutottak a karakterek, az unokatestvérek például, akik vöröshajúak, miként a saját kisfiam is. Mikor elkészült a műhelyben, megvarrtam a nadrágját, foltozgattam kicsit, úgy gondoskodtam róla, mint a saját gyerekemről. A végén, amikor hoztam be a színházba, fájt itt hagyni, hogy már a színészek játsszanak vele. Most, látva hogyan mozgatják, teljesen meghatódom tőle. Érzelmi kötődés alakult ki köztünk.

- Mintha zavarban lennél, mikor erről beszélsz.

- Mert zavarban is vagyok. Igaz, még soha nem készítettem ennyire kidolgozott bábot, eddig minden esetben stilizáltabbak voltak a figuráim. De zavarba ejtő, hogy mitől alakul ki egy ilyen típusú kötődés. Azért-e, mert a gyermekemnek érzem, vagy mert visszaidézi, amikor gyerekkoromban babáztam? Egyszerűen nem tudom megfejteni.

- Mi jelentett kihívást az előadás tervezése során?

- Szcenikailag ez egy nagyon komplikált darab. A léptékváltások, az átváltozások, ezeknek a csodás megjelenítése, mindezt úgy, hogy befogadható legyen a gyerekek számára – ez mind nagy kihívást jelentett. Azt az elején elhatároztuk, hogy vetítést nem akarunk használni, pedig az megkönnyítette volna a menetet. Az is árnyalta a folyamatot, hogy sok esetben a színészek rögtönzéseire építkeztünk, így egy feltétlen bizalmat kellett adnom a rendezőnek, hogy mindent, amit közösen kitaláltunk, majd a legjobban fogja alkalmazni.

 

Fotó: Kabóca Bábszínház
 

További képek