Hamupipőke a Jászai Mari Színházban

A Hamupipőke a legismertebb, legtöbbször játszott mesék egyike. Nincs olyan gyerek, aki ne ismerné az árva lány történetét, akit igazságtalanul kihasznál mostohája, és aki végül mégis elnyeri a királyfi kegyeit. A kecskeméti Ciróka Bábszínház előadása számtalan díjat és elismerést kapott. E héten a tatabányai Jászai Mari Színházban láthatják az érdeklődők. Alábbiakban Nánay István kritikája olvasható, mely az Art Limes Báb-tár XIX. számában jelent meg.

" ... A történetmesélés egészen más határait feszegeti a kecskeméti Hamupipőke. Gimesi Dóra darabját először 2011-ben a debreceni Vojtina Bábszínház mutatta be Kuthy Ágnes rendezésében. Gimesi modernizálta a jól ismert Grimm-mesét: az eredeti történet cselekményét megtartotta, de a történet idejét és helyét konkretizálta (XIX. századi Anglia), valamint a fordulatokat teatralizálta. Felerősítette az apa és lánya közötti kapcsolatot (ezzel megteremtette a dráma motivált kiinduló pontját), összetettebb és mai karakterűvé tette Hamupipőkét, szemben a mostoha és lányai egysíkúbb figurájával (ettől valós drámai összeütközések esélye jött létre), valamint jól játszható, számos félreértésre lehetőséget adó szituációkat teremtett a királyfi és udvarmestere, illetve a nők között.

Kuthy rendezése már-már bohózattá fokozta a félreértések, üldözések kavalkádját. Központi szerepet kapott egy színes kerékpár, amelyen karikázva jelent meg apjával Hamupipőke, később biciklizés közben akaszkodott össze a lány és a királyfi, és Hamupipőke tanította meg biciklizni a fiút. Kezdetben mind a négy nő fehér ruhát viselt, a palotába tett látogatáskor a Mostoha és lányai rikító színű ruhákat hordtak, míg Hamupipőke fehérben maradt. Mátravölgyi Ákos félkör alakú mellvéddel keretezett, sokrekeszes fehér játéktere a zöldgömb-bokrokkal számos meglepetéssel szolgált és minden szituációhoz alkalmas volt. Vidám és felszabadult komédiázás adta meg ennek a produkciónak az alaphangját.

Vidovszky György kecskeméti rendezése sötétebb tónusú lett, és egyértelműen itt és most játszódik. Ezúttal is Mátravölgyi Ákos a díszlettervező, de ezúttal kvázi üres térben zajlik a játék. Baloldalt különböző átmérőjű és hosszúságú csatornacsövek fekszenek szép sorban, jobb hátul rekeszek, kukák állnak összevissza. Mintha pincében vagy alagsorban lennénk. Az előadás kezdetén tompa puffanások hallatszanak, amelyek zenévé olvadnak össze. A játékosok a különböző hangmagasságra beállított csöveket ütve hozzák létre a lüktető ritmusú, minimál muzsikát. (Zeneszerző: Monori András) Később előkerülnek gitárok s egyéb hangszerek is a háttérben, de kukák is, amelyek tetejének csapkodásával szintén igen erős hatású zeneszám születik. A szülők és nagyszülők asszociálhatnak az Amadinda Ütőegyüttes és a hozzá hasonló zenekarok hangversenyeire éppen úgy, mint külföldi szórakoztató csapatok akrobatikával vegyített ütős showira.

Az előadást nem lehet tiszta műfaji kategóriákba sorolni. Alapvetően tárgyjáték, de hangsúlyos a színészi jelenlét is. A rendező megtartja az alapanyag könnyedebb, helyenként vígjátéki hangvételét, de ezt át meg átszövi egyfelől a líra, másfelől a kegyetlenség. Hat-hét nagyobb egységre osztható a darab, illetve a produkció. Az elsőben ismerjük meg az apát (Fülöp József) és lányát (Nyirkó Krisztina), ekkor tisztázódik az előadás jelhasználata. Egy magányosan álló kukából kivesznek egy rózsaszín szalaggal átkötött, fehér selyempapírba csomagolt kartondobozt. A dobozból és a papírból hajó születik, amivel játszani kezdenek, elképzelt közös utazásokat élnek át. A bensőséges idillt az töri szét, hogy a férfi kénytelen-kelletlen elmondja: ismét hajóra kell szállnia, hogy elutazzon Pápua Új-Guineába. Hamupipőke persze vele szeretne menni, de apja búcsúzóul összeismerteti lányát a ház új asszonyával és annak lányaival. A Mostoha mézes-mázos, de már ekkor kemény és katonás. Hamupipőke derekára köti a szalagot, és a megtartja a selyempapírt, ami apjára emlékezteti.

Az előadás második etápja a nők együttélésének bemutatása. A Mostoha (Makra Viktóra) kíméletlenül, mint egy rossz tánctanár gyakoroltatja lányaival a helyes és illő viselkedés szabályait, a kecses táncmozdulatokat. A két mostohalányt, Amáliát és Emíliát egy színésznő (Szörényi Júlia) mindkét karjára húzott, kanyar-darabbal toldott kályhacső jelképezi. Ugyanilyen, de jóval nagyobb kályhacső a Mostoha attributuma is. Míg a kályhacsövekkel lehet táncolni, Hamupipőkének csak a selyempapírja van, amit hiába tekercsel fel, az állandóan összecsuklik, ezért kell kiállnia a többiek gúnyolódását és piszkálását. Hiába hívja apját, magánya egyre nyilvánvalóbb, ami akkor lesz végleges, amikor kiderül: Apja hajótörést szenvedett.

A következő részben mutatkozik be a házasságtól irtózó Királyfi (Ivanics Tamás) és a nősülés szükségessége mellett érvelő Leopold, a komornyik (Fülöp József). Ők vitájuk közben fekete szemetes zsákkal, illetve zöld műanyag bevásárló szatyorral bajlódnak. Minden szereplőt jellemez tehát egy tárgy, amely megvilágítástól is függő használata szabja meg, hogy valós vagy szimbolikus jelentésű-e az adott jelenetben. A lányok készülődése a bálra, illetve Hamupipőke munkával ellátása, tulajdonképpen a drill-jelenet folytatása. Hamupipőkének egy nagy, vízzel teli üveg edénybe öntött több száz palack-lezáró kupakot kellene szétválogatnia, s az előadás egyik csodája, ahogy lassan a rózsaszínűek lesüllyednek, a többiek pedig a víz felszínén maradnak.

Ettől kezdve felgyorsulnak a színpadi események, hiszen a megérkező nők elől a Királyfi elbújik, maga elé tolja Leopoldot, akit a nők a Királyfinak tartanak, s ez a félreértés beindítja a komédiai szálat. Mint egy Feydeau-bohózatban, a komornyik menekül, a nők utána iramodnak, s egyre abszurdabb lesz a helyzetkomikumok sorozata. Ezt ellenpontozza a Királyfi és Hamupipőke találkozása, egymásba feledkezése, hosszas beszélgetése, a közös témák megtalálása, egy Pápua Új-Guineába teendő utazásuk tervezgetése. Ezekben az epizódokban a lírai hangvételt gyakran a tárgyakkal való játék hordozza, az egymás közötti évődés pedig a színészi játékban jelenik meg.

Hamupipőke ebben a verzióban nem kap gyönyörű báli ruhát, nincs díszes topánka, amit elveszít, amikor sietve haza kell szaladnia, így a Királyfi sem egy fél pár cipőcskével próbálja megtalálni szerelmesét. Az egyetlen ismertetőjel a Királyfinál maradt rózsaszín szalag. Ezen a ponton kicsit megbillen a dráma menete, ugyanis az egyértelmű, hogy egy cipő ráillik-e valakire vagy nem, tehát akire igen, az lesz a keresett lány. A szalaggal azonban ezt a próbát nem lehet elvégezni, ez esetben az egymásra találásnak inkább a lélekből, a szerelemből kellene születnie, de ez a momentum sem íróilag (az eredeti feldolgozásban nem is ez a motívum szerepel), sem rendezőileg nincs hitelesen és elfogadhatóan megoldva.

Természetesen a végén minden turpisság kiderül, a Mostoha és lányai hoppon maradnak, a szerelmesek egymásra találnak. Gondolatilag és érzelmileg szép összerímeltetés, hogy az apát és a komornyikot, azaz a lány és a fiú életében a legfontosabb és egyetlen biztos pontot jelentő személyeket, ugyanaz a színész alakítja, így abban a cinkos mosolyban, amely megjelenik Leopold arcán, amikor jelképesen összeköti a két fiatal sorsát, felvillan a búcsúzkodó Apáé is. S ekkor megtörténik egy újabb csoda: a szereplők a színpad megvilágítatlan térfelére mennek, és zenélni kezdenek, Hamupipőke és a Királyfi táncol (Koreográfus: Gyevi Bíró Eszter). Kezükben a selyempapír meg a zöld bevásárló szatyor. Mozdulataikban már ekkor keveredik az egymásra találás öröme meg valami furcsa, megmagyarázhatatlan melankólia, szomorúság. De ahogy megy le a fény, egyre inkább csak a selyempapír és a szatyor látható, amelyek hol összetalálkoznak, hol szétválnak, hol súlytalanul lebegnek, hol hirtelen mozdulattal, cikázva irányt változtatnak. Ebben a táncban benne van a múltjuk, a lánynak az apja elvesztése miatti fájdalma, bizakodásuk a közös jövőjükben, de az ettől való félelmük is.

Szívszorító és gondolkodtató, boldogító és nyugtalanító vég. Nincs túlbeszélve, nincs kimondva a tanulság, de mindennél többet közöl a kép szépsége és komponáltsága, meg az alatta szóló zene. Ilyen előadásokért, amilyen ez a négy is, érdemes bábszínházba járni."

Zeneszerző:  Monori András
Tervező:  Mátravölgyi Ákos
Koreográfus:  Gyevi-Bíró Eszter
Rendezőasszisztens:  Szabó Nóra
Rendező:  Vidovszky György

Fotó: Ciróka Bábszínház/ Újvári Sándor

Jászai Mari Színház