XV. Puck Fesztivál - első nap

Tizenöt éves. Még nem felnőtt, de már nem gyermek. Sokan ismerik, sokan várják évről évre a találkozást vele, sokan emlékeznek rá, hogy milyen volt, és kíváncsiak, most milyen arcát mutatja. Sok arca van, amennyire kiszámíthatatlan, annyira beszámítható. Megbízhatóan megbízhatatlan. Igazi kamasz.

Értékekkel teli és pofátlanul merész. Ilyen a XV. Puck Báb- és Marionettszínházak Nemzetközi Fesztivál, aki most is szülővárosából, a Kincses Kolozsvárról vonja magára a bábos szakma és a gyermekarcok sokaságának figyelmét.

A kiskamasz kort elhagyó fesztivál másfél évtized tapasztalatát és tudását hordozza magában, már rutinjai is vannak, de – akárcsak megálmodója és megvalósítója: az ember –, még most is hibázhat, most is lehet figyelmetlen és felelőtlen, miközben persze teljesen más a célkitűzése: azt szeretné, hogy ismét, idén is megmutassa a legjelesebb hazai és nemzetközi bábszínházi produkciókon keresztül, milyenek vagyunk és milyen az a világ, amit saját képünkre formálunk.

2016. október 17-én kezdődött ez a fesztibál. Feszti-bál, hiszen mi más lenne, mint öt hétköznapon keresztül zajló körforgás. Mintha egy felgyorsított filmen, csak úgy örvénylenek a technikusok, a bábok és a színészek, a gyermekhadakról nem is beszélve. Rendszer és káosz olvad össze, avagy váltja egymást valami tökéletlen harmóniában. Bál van a földön, a mesékben és a túlvilágon, bárhol, ahol a képzelet végtelen ereje működni tud, és a bálon bárkivel bármi megtörténhet...

Eső verhette arcát, pocsolya áztathatta lábát annak, aki a fesztibál első napján része lett a táncnak. A legelső előadás egy román népi tánchoz volt hasonlatos. A Stan Bolovan (Kő Sztán) címet viselő bábelőadást a nagyváradi Regina Maria Színház Arcadia Társulata adta elő a Puck Bábszínház parányi színpadán − nem kis sikerrel. Sikerének titka az volt, hogy a megvalósításban nagyon egységes világot: a román falusi ember egyszerű, de agyafúrt gondolkodását, szellemes könnyedségét és optimizmustól feszülő, látszólag semmitől sem félő „mellkasát” mutatta be, rengeteg játékossággal fűszerezve. A Ioan Slavici-mesét feldolgozó, jó ritmusú előadás tele volt meglepetésekkel. Stan Bolovánéknak nem volt gyermeke, ezért azt kértek az Úrtól, aki maga személyesen is megjelent előttünk Szent Péter társaságában, és úgy megáldotta az okos gazdát, hogy kereken száz gyermeke született, melyek közül vagy harmincat a saját szemünkkel is láthattunk. A népies hőst alakító marionett kalandokkal gazdagított útja azért kezdődött el, hogy élelmet szerezzen hadseregnyi gyermekének. Amint ez lenni szokott, ahol a fizikai erő nem elégséges, ott az ész erejével győzi le hősünk a kis, a közepes és a nagy sárkányon keresztül végül magát az anyasárkányt is. A legyőzött negatív figurák pedig naivságuk és bárgyúságuk nyomán sok zsák aranyat adnak hősünknek, aki nem szégyelli még haza is cipeltetni a temérdek aranyat. A mese nem is végződhetne másként, mint a száz kisgyerek örömének kicsordulásával, ami egy eredeti román népi tánc- és zenemulatságban lel formát.

Amilyen elégedettséggel és derűvel mehettünk a nagyváradi román társulat előadásáról a temesvári román Merlin Gyermek és Ifjúsági Színház produkciójára − olyan csalódottság és értetlenség lehetett bennünk ez utóbbit látván. Az ugyancsak népi hős világába kalauzoló, Petre Ispirescu által gyűjtött, népmesét feldolgozó – Öregedés nélküli fiatalság és halál nélküli élet című bábadaptáció – sokat ígérően indult: sejtelmes piros színű alakok teremtették meg az előadás légkörét. Az életnagyságú báboknak, a királynak és királynénak sikerült varázslatos csendet teremtenie a kolozsvári Diákművelődési Ház erőteljesen zsivajgó, több száz gyermeket befogadó nézőterén. Érdekes módon ebben a családban is várták, kérték a gyermekáldást, csakhogy most nem az Istenhez, hanem egy vajákos asszonyhoz fordultak a szülők. Itt is megszületett a gyermek, ezt is még szépen, jelképesen és sejtelmesen mutatták be a piros-ruhás, bukfenceket és egyéb mozgásokat ötvöző alakok játékával. A hős felcseperedve elindult, hogy megkeresse az öregedés nélküli fiatalságot és a halál nélküli életet. A történet azonban útközben sablonossá és zavarossá vált. Képileg erős maradt, de el is silányult. Az előadás egyik jelentős alakja a varázslovat testesíti meg, néha olyan erős jelenléttel és olyan látványos mozgással, hogy még a főhős játékát is übereli. A varázsló alakja – amely minden nehéz helyzetben, kísértésben megvédi, kijózanítja a hőst – ember nagyságú, s meztelen felsőtesttel, fején hatalmas maszkkal jelenik meg, mozgásait pedig a klasszikus balettből kölcsönzött pózokkal és piruettekkel színesíti.

A hős ugyan legyőzte a skorpiót, ellenállt a vagyon kísértésének, visszautasítva a szörnymadár csábos, szemfényvesztő lányainak kezét, s megtalálta az örök fiatalságot és örök életet, de azt tapasztaltuk, hogy hősünk, a román népmesék kedvelt alakja, Făt Frumos miközben az életben sem volt boldog, az örök világban is boldogtalan. Făt Frumos hazaindul, de visszatérve a Földre nem találja helyét, szeretett szülei is meghaltak, így hát ő is és lova is megöregedve, egymásra borulva meghalnak. A hét éven felülieknek ajánlott előadásban mind képileg, mind hangilag olyan erős és ijesztő jelenetek vannak, hogy megfontolandó, 10 éven aluliaknak érdemes-e játszani? Az pedig igazán sajnálatos, hogy az előadás nem mutatott fel érdemben semmilyen érzelmet. „Mintha érzést” keltett végig: „mintha azt akarná mondani, hogy”, ám utána sem vált hihetővé az, amit a színpadról közvetített. A letisztult, egyszerűségében is csupa érzést és nagyszerű életigenlést sugárzó Stan Bolovanhoz hasonlítva ennek a bábelőadásnak a stílusa hibrid, az azonosságát, identitását kereső, zavaros, lehangoló műfajegyveleg volt. Mintha valaki egy nagyon látványos és egyedi, eredeti táncot akarna bemutatni, de belefullad az össze-visszavergődés stílustalanságába. Az előadás befogadását a rossz hangosítás is nehezítette, de meglehet, ez nem az előadók, hanem a helyi technikusok munkáján múlott...

A kolozsvári Puck Bábszínház magyar társulata a Mimorózart nonverbális előadást helyezte a fesztiválozó közönség és a gyermekek kíváncsi tekintete elé. A Joan Miró képzőművészeti és festészeti alkotásaira, valamint a W. A. Mozart zenéjére felépített előadás stílusa klasszikus hangulatvilágra épülő sajátos világ. Az előadás örökidejű történet-töredékeket tár elénk, hiszen három szereplője a bohóc, a vándor, az utazó. A találkozások a leleményesség, a kreativitás, a meglepetések és érzelmi váltások dinamikus világát sorakoztatják. Palocsay Kisó Kata rendezése − aki a kolozsvári színisek és tanítóképzősök bábos oktatója − tíz különböző etűdben, jelenetben tíz különböző bábtechnikát mutat be a Mozart zenéjére a Miró világából kilépő és saját életre kelő alakokkal. Az előadás fogadtatása – a kolozsvári közönség által – igen szélsőséges, hiszen a szájbarágós, történetmesélős bábszínházzal szemben teljesen ellentétes befogadást vár el a nézőktől. Noha vannak történetecskék, a hangulat és a fantázia tág, szabad asszociációs mezőket nyit meg, nincs egy igaz válasz, hanem sok variáció, temérdek kérdés és válasz születhet az előadás alatt. Érdekes, hogy kolozsvári magyar közönség nagyobb örömmel fogadta ezt a sajátos stílust, talán kissé a német, elidegenítő színházi világot is idéző előadást, mint a román gyermek és felnőtt közönség. Ha van kedvük, kukkantsanak be az előadás előzetesébe: https://www.youtube.com/watch?v=xchj0pIvNSo− vagy járjanak utána egyéb utakon!

Az ugyancsak délelőtt színpadra vitt Énekelj, tücsök! című előadásra egyszemélyes stábunk, értsd e sorok íróját: nem jutott el. A Moldovai Köztársaságból, azon belül pedig Kisinyov – Kisjenő névből eredeztethető – városából érkezett Guguța Bábszínház előadása egy szorgos hangyáról és a tehetséges tücsök szerelmi kapcsolatáról, táncáról és álmairól szólt. Látatlanul is mondhatjuk, ez az előadás igazán szívet-melengető lehetett, mint amilyenek csak a szerelmi impulzusokból születő játékos és ritmusos, majd az összesimuló, lassú, andalító „romantikush” táncok tudnak lenni.

Az első nap záró „tánca” egy remek kortárs alkotás a román Nagybányai Bábszínház Ever after című 12+-os előadása. A választott mű rímelt a délelőtti román népies világú előadásokkal, de másként, hiszen a román kortárs drámaíró: Alina Nelega nemritkán költői szövege elevenedett meg a mesélőket és pálcás marionetteket felvonultató előadásban. A főszereplő itt is Făt Frumos, mint a temesvári előadásban, szószerinti fordításban: a „Szép Arc” vagy az Elbűvölő Herceg – nálunk talán népmeséink legkisebb fiújának hasonmása –, csakhogy a román népmesékben neki női alakja is van, esetenként Ileana Cosânzeana névvel, ugyanakkor gyakran Făt Frumos ideális párja. Nincs ez másként e kortárs meseadaptációban sem, ahol szép legényünk a legmenőbb módokon legyőzi a filmsztár-allűrökkel és gazdagsággal bíró (hálószobából 54, luxuskocsiból 87 van neki!) bíró sárkányt, aki sok szemfényvesztéssel elcsavarta a szépséges Ileana fejét. A mesékkel ellentétben a házasságuk nem boldog, Szép Arc vagy Jó Pofa (?) mindent megpróbál, de nem találja a módját, hogyan kell Ileánácskáját úgy szeretnie, hogy boldoggá tegye. A tanács: csinálj neki gyereket, hogy ne unatkozzon és foglalja le magát... A nő viszont nem akar gyermeket és valóban terméketlen marad a nász. A főhős egy kocsmában leissza magát és eladja a lelkét egy ismeretlen cimborának. A varázslova pedig – aki ugyancsak fontos szereplője volt a délelőtti előadásnak – megsokszorozódik, és egy hatalmas monológsorozattal zárja a mozgalmas és hangulatilag változatos, színes, tartalmas, még elidegenítő elemeket is szervesen használó és sikeresen működtető előadást. Elidegenítő hatása volt például annak, hogy megszakad a síkbábok közvetítette történet, felgyúlt a teremfény, a mesélő elkezdett beszélgetni a nézőkkel. A mesélők folyton váltogatták is egymást: a színészek hol a nézőtérről ugrottak fel a színpadra, hol kintről jöttek be azzal, hogy „az nem úgy van, én elmondom az igazit, a tutit”, aztán végül mindenki a saját kortárs képére formálta az örök mesei alakokat és történetet. Az előadás célja szerint feltevődik a kérdés: mit tud számunkra, mai emberek számára mondani egy több évszázados mese, hogyan épülhet bele a mindennapjainkba, hogyan tehetjük át a mába, a fogyasztói társadalom megannyi túlzásának kontextusába, és hogyan lehetünk mi is hangadói a mesének és irányadói a történetfonalnak. Az előadás végét egy szürreális látószög ragadta el végképp a realitás talajáról, a varázsló megsokszorozódott számunkra és a kancák szemszögéből kezdett kibomlani a világ: a kancák át akarják írni a történelmet, igazságot követelnek, hiszen hány szobrot ledöntöttek már. Az ember nem lenne sehol sem a kancák nélkül! A heppiend úgy valósult meg, hogy egy kancából nő lett Făt Frumos számára és azóta is boldogan élnek az „ever after” időben – mindezt egy kurta mondatban mondja el a mesélő, minek is ragozni a boldogságot?

Ebben a határokat átlépő előadásban az is termetes volt, hogy a báb veszekedett a mesélővel, a modern aláfestő háttérzenét néha élő folklór-éneklés váltotta fel oly módon, hogy a népi csújogatással szerves egymás-mellettiségben felidézte a hip-hop és a rep világát, a nem hagyományos népdalszövegek helyett pedig szlam-poetri-szerű versszövegeken kuncoghatott a nagyérdemű. Mindez, mondanom sem kell, nagyon izgalmas és eredményes kísérlet volt. Még az egyszerű, sablonos fehér-fekete díszlet sem volt egyhangú, jó háttérnek szolgált a színes játékhoz. Érződött az előadáson, hogy kreatív csapatmunka áll mögötte, amelyben minden bábszínész egyenlő mértékben megtalálta a hangját, a (tánc)lépéseit, és a játékos egymásra figyelés egy élő, meghökkentő, nevettető szerkezetet és szervezetet eredményezett.

Az első nap utolsó bábos tánca így idézte meg az első táncokat, és az utolsó előadók alakja így hajolt meg az egész nap fellépők változatos sorát képviselve.

 

Fotók forrása: teatrulpuck.ro és a fesztiválon résztvevő színházak

 

Tovább a galériába

További képek