Négy a negyedszázból

Nánay István | 2015-05-03

Kiemelkedő előadások a kecskeméti bábtalálkozón

Ha egy fesztiválon két emlékezetes előadás látható, már nem volt hiábavaló a többnapos ottlét. A Magyarországi Bábszínházak 12. Találkozójáról nem kettő, de négy nagyszerű produkció élményét vittem haza. Három – Tíz emelet boldogság, Dobronka cirkusz, világszám, valamint Baltasar Espinosa utolsó üdülése és üdvözülése – a szombathelyi Mesebolt Bábszínházhoz köthető, a negyedik a kecskemétiek és Vidovszky György találkozásából született Hamupipőke. Mindegyiket másért tartom kiemelkedőnek, az évad fontos eseményének.
Több mint figyelemreméltó, hogy van színház, amely bő egy évad alatt három kiemelkedő előadást képes produkálni. Kovács Géza évek óta tartó következetes munkájának eredménye nemcsak az összeforrott és egyre magasabb művészi teljesítményekre kész együttes kialakításában érhető tetten, hanem egy korszerű, több lábon álló működési modell kidolgozásában is. Ugyanis mindhárom munka koprodukcióban született. Ez a forma egyfelől bizonyos mértékű anyagi többletforrást jelent, másfelől kitágítja és új impulzusokkal gazdagítja egy alkotóműhely művészi útkeresését, s növeli ismertségét és elismertségét.

A Tíz emelet boldogság a Budapest Bábszínházzal közös egyszemélyes színészbravúr, amely a 2014-es kritikus díj egyik jelöltje is volt. Gimesi Dóra meséjéből Veres András készítette és Kovács Petra Eszter rendezte a színpadi adaptációt. Az óriások késői ivadékai, a Jankó és Etelka névre hallgató fővárosi, sokemeletes panelház, valamint a szerelmüket megoldani igyekvő csillagász a szereplői e mesének, no meg mindazok, akik e házakban laknak. A cselekménynek tehát minimum három szála van, a Duna két oldalán lévő szerelmes, földbegyökerezett lábú, lépcsőházzá vált gerincű, ablakszemű és villámhárító ujjú „óriások” egymás felé szálló epekedése, a házakban folyó élet és a csillagász problémamegoldó ténykedése. A házak emeletein lévő lakások kihúzható fiókok, amelyekben többnyire egy-egy magányos ember vagy csonkacsalád él, akik mindennapjait nemcsak az egymás közötti hol vidám, hol bosszantó kapcsolataik, perlekedéseik, hanem a házak bánatából fakadó csőtörések, áramkimaradások és egyéb zavarok teszik mozgalmassá. A darab, akárcsak az előadás, hibátlanul egyensúlyoz a kedves és szívhez szóló, valamint a humoros hangvétel között. A produkció kivételes értéke a képzőművészeti megformálás és Hannus Zoltán színészi játéka.
Grosschmid Erik (díszlet) és Bartal Kiss Rita (bábok) varázsos világot teremt. Nehezen lehet szétválasztani, hogy az egyes epizódok megjelenítésében mekkora szerepe van a díszletnek és mekkora a báboknak. A rendező és a tervező jól él a méretbeli különbségek kontrasztjával. A kockákból felépült házak akkorák, mint a színész, sőt, tisztes óriásokhoz illően annyival nagyobbak is, hogy amikor neki a legfelső emeleten történteket kell megelevenítenie, vagy pipiskedni kényszerül, vagy egy kis magasítóra kell állni. Ezekhez képest miniatűr játékoknak hatnak a szobákat benépesítő nyeles bábos figurácskák. Minden néző kiválaszthatja magának kedvenc figuráját: ki a saját magával sakkozó férfit, ki az ihletet kereső költőt, a kötögető öregasszonyt vagy a házmestert, a kertté változtatott lakást locsoló, és az alatta lakókat eláztató nőt vagy a gyerekeket és azok történetét érzi közelebb magához.
A két házban párhuzamosan zajló tíz-tizenkét egyéni történetet, plusz természetesen a házakét Hannus fölényes mesterségbeli tudással, bravúrosan bonyolítja. Ahány személy, annyi karakter hangban és mozgásban. A keretjátékban, amikor mint csillagász jelenik meg, inkább szerepet játszik, aztán érdektelenné válik, hogy mi volt az eredeti szándéka, amiért műszereivel egyetemben a Dunapartra telepedett, és egyre inkább olyan lesz, mint egy gyerek, aki életre kelti a kis bábokat. De nemcsak játszik, hanem teremt is, hiszen képes a csodára: megállítja a folyót, hogy összehozza a szerelmeseket, s ezáltal a házakban külön-külön magányosan élők is közösségekké egyesülhetnek.
Az előadás alaptónusa a groteszk. Ezt erősítik a bábok, Hannus játékstílusa, de Teszárek Csaba hangulatfestő és dramaturgiai szerepet egyként betöltő zenéje is. A produkciót 5 évesnél idősebbeknek ajánlják, jogosan. Kortól függetlenül mindenkit képes megszólítani.


Akárcsak a Dobronka cirkusz, világszám! Ennél a Mesebolt Bábszínház partnere a Magamura Alkotóműhely, ami tulajdonképpen Boráros Szilárd és Boráros Milada családi vállalkozása. Az alkotók nem ígérnek többet és mást, mint amit a cím sugall: cirkuszt. De milyet!
Annyi fantáziátlan és silány nyeles báb után végre marionettek népesítik be a parányi színpadot. Boráros Szilárd saját kezűleg készített bábjainak mindegyike mestermű. Az egykerekűn bicikliző férfi, a tojást tojni nem akaró tyúk, a bohóc, a kötéltáncosok, az állatidomár a sárga gebéjével, a fakír, az öreg oroszlán, a légtornászok – hogy csak néhányat emeljek ki a fellépők közül – mind karakteres és változatos figurák, ugyanakkor technikailag, mozgathatóságuk foka szerint is sokfélék. Az egyszerűbb, néhány zsinóros báboktól az egészen bonyolult szerkezetekig, a széteső és összerántható csontokból álló rémalakig, a szoknyás asszonyságból léghajóvá alakuló átváltozó bábig a marionett számos formája és típusa megjelenik.
Mindössze ketten játsszák az előadást, Lehőcz Zsuzsa és Takács Dániel, aki a zenét is szerezte, sőt a produkcióban, amikor épp nem bábozik, különböző hangszereken maga is muzsikál. A színpad olyan, mintha egy lakásban lennénk, a játszók hosszan előkészülnek az attrakcióra, kifestik egymást, rendezkednek, miközben kezdődik a mese. Akár egy Hrabal novella elevenedne meg, miközben a mesélő elkalauzol bennünket a Dobronka nevű kisvárosba, ahova egyszer egy világhírű cirkusz érkezett, s ez a cirkusz felforgatta az álmos település életét. Emlék és valóság keveredik a produkcióban, két fiatal próbálkozik azzal, hogy visszahozza a hajdani élményt, s újrateremtse a cirkuszt. Kicsit ügyetlenül, kicsit improvizálva, kicsit nagyzolva, de határtalan lelkesedéssel, hittel és akarással. Magunk sem tudjuk, hogy valamikor régen a dobronkai főtéren ülünk-e egy igazi cirkusz sátrában, vagy egy konyhába lesünk be, ahol két fiatal kápráztat el azzal, mi mindent tanultak meg egy nehéz mesterség fogásaiból.


Nem cirkuszi, hanem vásári hangulat fogad a Mesebolt Bábszínház felnőtteknek szánt produkciójánál, ami egy lazán szerkesztett szakrális trilógia harmadik darabja. Misztériumjátékot és moralitást követően passiójáték. A Világnak világa (2010) és az Akárki (2012) után 2013-ban mutatták be a Baltasar Espinosa utolsó üdülése és üdvözülését. A Kőszegi Várszínházzal közös produkció tervezője Boráros Szilárd, zeneszerzője, Andrej Kalinka, valamint írója és rendezője, Ondrej Spišak szlovák alkotó. A darab – amelynek alapjául Jorge Luis Borges Márk evangéliuma című rövid novellája szolgált – tulajdonképpen példázat.


A címszereplő fiatalember a városból egy világvégi tanyára kerül, ahol az eleredő özönvízszerű esőzésben magához hívja a szomszédos, emberektől és Istentől egyaránt elvadult földműves családot, ezzel megmenti életüket. A kényszerű összezártságban mesélni kezd egy ősrégi s a család történetének feljegyzéseit is tartalmazó bibliából. Baltasar a hitehagyottak szemében Megváltóvá változik, hatására hívőkké lesznek, s végül a fiatalembert keresztre feszítik. A parabolisztikus passióval párhuzamosan zajlik egy másik bibliai történet is: kesztyűs bábokkal groteszk, vásári hangulatú jelenetek elevenednek meg Jézus életéből. E kettős profán passiót vad, kicsapongó karneváli forgatag fogja egységbe.
Hamisítatlan szabadtéri vásári játék született (bár én kétszer is zárt helyen láttam), amelyben a színjátszás és a hatáskeltés minden formája megjelenik. Három kocsi színpad jelöli ki a helyszíneket: az egyik Baltasar, a másik a család lakhelye, a harmadik a bibliai bábjelenetek paravánjául szolgál. Kikiáltó-játékmester (Takács Dániel) gondoskodik arról, hogy a különböző történetszálakat megjelenítő epizódok jól peregjenek és szóljon a zene – minden színész játszik valamilyen hangszeren, ő maga váltogatja a tangóharmonikát, a gitárt, a különböző fúvós és ütős instrumentumokat! –, hol narrálja, hol kommentálja a történteket, s időnként be is áll egy-egy jelenetbe. Kesztyűs és óriásbáb, tárgy- és maszkos játék, színészi jelenet és együttzenélés gyors egymásutánban váltogatja egymást, s a játszók az egyik pillanatban harsány kacagást keltenek, a másikban szívszorító és megható mozzanatokkal hatnak. Harsányságában is felemelő, modern szertartás e színházi produkció.

A történetmesélés egészen más határait feszegeti a kecskeméti Hamupipőke.......

A bábszínházi előadások elemzésének  folytatása az Art Limes Báb-Tár XIX. számában olvasható !


További képek a galériában

További képek