Gyökere és koronája

Szakolczay Lajos | 2017-09-05

Gazdáné Olosz Ella emlékkiállítása a szatmárnémeti Szatmár Megyei Múzeumban.

A nyolcvan évvel ezelőtt született textilművész, Gazdáné Olosz Ella (1937–1993) emlékkiállítása a figyelemfölhívó értékőrzésen túl arra mindenképpen jó, hogy elgondolkodjunk az erdélyi textil – mintha a művek ezerét látnánk – balladai sorsáról. Jobban kéne ismerni ezt a sajátságos vonulatot, hiszen a többnyire fájdalmat és szenvedést tükröző szimbólumvilág valódi sorsot takar. Ha a magyar (pontosabban: a magyarországi) textilművészetben itt-ott érezni az élet szorítását, hogy csupán az 1956-os magyar forradalom akár motívumként, akár teljességként megjelenő képét említsem, hogyne volna ez a kisebbségi sors révén sokszorosan észlelhető az itt született darabokban.A csend robbanása drámai helyzeteket szül, ugyanis a jól ismert szimbólumvilág (a befalazott asszony, stb.) mint sorsmodell jelenik meg a műveken. S az elszakadás drámája éppúgy – lásd a Csángó virrasztó (1968) mélyben gyökerező szomorúságát –, mint a kiszolgáltatottságé (Ballada – 1968). Olosz Ella, a fény felé törekvő, fölszabadultságot tükröző játékban is mindig valamiként a fekete éjszaka vonulatát fölvillantó művész nagyon is jól tudta – zsigereiben érezte –, hogy az erdélyiség egyszerre öröm és átok, boldogság és szenvedés. Akarjuk, nem akarjuk, azzá tette a történelem.

Ám ebből a különleges, mert az önállóságnak mindig nagy szerepet tulajdonító "kalodából" csak az tudott kitörni, kisebbségiként is megmaradva magyarnak, aki jó szívvel vállalta a couleur locale, a helyi szín hagyományokban megtestesült kötöttségeit, és bátran mert nyitni a világot előremozdító eszmék, irányzatok, gondolkodásmódok felé. Hogy Kelet és Nyugat fényei – a szíriai, afganisztáni, iraki, törökországi, franciaországi, olaszországi, németországi, svájci, angliai, stb. utazások, tanulmányutak élményeit visszhangozva – beleivódtak eme textil faliképekbe (szőnyegekbe, gobelinekbe, paraszt-szőttesekbe, ikat-improvizációkba), az csak természetes. Mindenikben a kitekintés bája az önkifejezői szenvedéllyel és a hallatlan anyagszeretettel ötvöződik.

Technikai tudás, a pamutfonalat a fűzfavesszővel (Kosaras lány – 1971), a kukoricaháncsot a sztaniollal (Gótikus figurák – 1967), a gyapjút a kecskeszőrrel (Ébredés – 1975), a műszálas rongyot a kagylóházakkal (Tenger – 1975) összeházasító anyagbiztonság? Hát persze, hiszen nélküle nincs valódi alkotás. A textilművész eggyé vált az anyaggal – hogy a drámai végkifejletet, a korai halált a belélegzett gőzök, maga festette a fonalakat, sietették-e, nem tudhatni –, s ez a szinte poétikus alkotómódszerré emelt (habitusából önként következő) bölcselem vezette alkotómunkáját mindvégig.

A félszáz művet fölvonultató szatmári kamara tárlat meggyőzően láttatja eme különleges pálya minden állomását. Minthogy a kisebb merítésben is ott vannak az életmű lényegjegyei – a szépség iránti áhítat, a folklór mint a XX. század zűrzavarát elviselni segítő gyógyszer, a szinte látomásként megjelenő figurális és absztrakt textilképek érzéskarakterekké, személyiség jegyekkel tűzdelt "világmodellé válásának folyamata –, a gyönyörködésnek semmi akadálya.

Ha rálépünk a férj, az alkotótárs, az író, a művészettörténész, a szociográfus Gazda József által ilyenné álmodott útra (ő válogatta a műveket), azonnal látni a sugárzó bőséget. Az alkotások mögötti, őket nagyon is meghatározó klasszikus és modern műveltséget. Olosz Ella az anyagot lélekgyónásnak használó költészete minden olyan kultúrélményből, a világ művészetét meghatározó irányzatból merített, amely által a személyiség-jegyek (önálló karakter, képi-szerkezeti virtuozitás) kiteljesedtek (Gótikus figurák – 1967; Kalevala – 1985; Expresszív geometria II. – 1985; Térillúzió – 1987). Magatartás-modellje, a szülőföld általi rokonból, Kőrösi Csoma Sándorból táplálkozott: minél messzebbre eljutni, hogy önmagunk lehessünk! Ha a tisztaságnak vannak alagútjai, azok bennünk is léteznek, s bolyongva a jelképek rengetegében ki kell mutatnunk – az írónak szóban, a képzőművésznek képben – emberségünk mértanát. Vallomásai, jól forgatta a tollat is, gyötrődő, az őszinteség csillagmorzsáit magukon viselő természetéből fakadtak. Ahhoz, hogy megértse magát, a világot akarta megérteni. Az őskáoszt és a mélyén tapadó fehér csendet. Az eszköztelenség gyémántját. Amivel textiljei révén önmagát a legteljesebben ki tudja fejezni. Nem véletlenül írta, az útmotívum (Kőrösi Csoma) színvariációin gondolkodva, töprengő szavait: "a semmivel mondani, a legfinomabb színremegéseket átadni...".

Ez a "semmi" az életműben természetesen minden. Százfelé szerteágazó. Akár a néprajzi, néplélekrajzi irányzatot vesszük (Ballada; Csángó virrasztó; Folklór III.–Háromszék – 1977; Kosaras lány – 1971), akár a keleties ízt (Origami – 1987), akár a rajzi vonalháló nyitott (A harmónia keresése – 1987; Polip – 1968) vagy zárt, tömbbé súlyosodó kalligráfiáját (Intimitás – 1971), a kifejezőerő hatékonysága, a bravúros szerkezeti villódzás (konstruktív és expresszív indulatokkal) a szembetűnő. "Geometrizált" fényei (Fegyelmezett érzelem; Fények – mindkettő 1987) különös villódzást adnak a felületnek, s ez kiváltképp elmondható történelmi-társadalmi érzékenységű, egyéni ikat technikával készült Temesvár '89 című kompozíciójáról is.

Gazdáné Olosz Ella nem egy művének – ebben Ferenczy Noémit követi – a biztos rajztudás az alapja (Szomorúság – 1968; Torzó – 1981; Madár – 1973). Ceruza- és tusrajzaiban, valamint akvarelljein – idézzük csak föl a Kőrösi Csoma Sándor emlékére (1984) című kárpit hangulatos vázlatait – megteremti az anyagba szövődő látomásának az alapjait. Formavariációs képessége és színgazdagsága, megnyitván a messze távolt és a régebbi korokat, mindig ezekből táplálkozott. Rusztikusság, tömör zárt formák. Textiljein a francia gobelin mint kiindulópont telítődik sajátos technikai fogásokkal és csak a kovásznai művészre jellemző ízekkel. Szövött anyag, szövött élet. Gyökere a népművészetben a földön, és koronája az égben.

Lászlóffy Aladár, az erdélyi kortárs költő megrendítő verse, az Olosz Ella halálára erről regél. "Penelopé, a gép leállt most, / Csupa szőtt-falu lett a város, / Szivárvány dézsákból a kelme / Szárad mint nagy esők szerelme. // Felvetőszálak megpihenve / Ereszkednek a végtelenbe; / Rongyolt ideg-sínek, de szállnak, / alá a vonagló halálnak. // Egyetlen maradó világ itt, / Melyen a lámpa átvilágít, / A legvékonyabb fal: e fészek, / Honnan most Ella elenyészett."

Elenyészett, de örökkön élő, miként a szatmárnémeti tárlat szépség-arzenálja mutatja.

 

További képek