Üzenet az agyag „kolostorá”-ból…

„ S akik még vagytok őrzőn, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.”
Ady Endre: Intés az őrzőkhöz

Szerte a világban a keramikus kollégák az „agyag kolostorának” hívják a Nemzetközi Kerámia Stúdiót, mely már egy emberöltővel ezelőtt, a XX. század utolsó harmadában, egy akkor még megszállt országban született. Ha küszködve is, de létezik ma is – Közép-Európa szélén, a sokak által vágyott Nagy-Európa közepén, Magyarországon, Kecskeméten. A nyugati és keleti kultúra találkozási pontján, a népvándorlások és ideológiákba rejtett hódítások országútján. A művészek szabadságvágyából indíttatva jött létre, egy nemzet szellemi gazdagsága megőrzése és függetlensége megmaradásáért folytatott küzdelme évszázados tapasztalata alapján. Nem véletlen, hogy ott kelhetett életre elsőként ez az egész évben működő független intézmény, ahol két nagy, a keleti és a nyugati gondolkodásmód még együtt élt, és volt hatással egymásra, így a művészetre is. Az itt élők a szellemi és fizikai szabadság érdekében mindig készek voltak a mindkét irányból jövő értékek befogadására.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

E kolostori szellemiség lényege, hogy önként kiszakítottan a mindennapokból, élhető arányú közösségben – melyet a nyitottság, a kölcsönös tisztelet és az érdeklődés szellemi azonossága, a művészeti alkotás célja fog egybe. Az egyéni, egyedi alkotói folyamatok titkai itt a személyes megtapasztalás által egy magasabb közös tudássá, viszonyítási szintté és oktatási formává állnak össze. A zárt együttélés és alkotás okán a tanítani tudó és tanulni akaró tudattalanul is az élet minden dolgára kiterjedő példát ad és kap.

Miért fontosak különösen most, a világban lezajló globalizáció idején, hogy létezzenek továbbra is, sőt jöjjenek létre ilyen nemzetközi művészeti alkotóműhelyek, „kolostorok”?

Mondandóm lényege okán írnám le leegyszerűsítve, hogy kutatók véleménye szerint, az egyéni kiteljesedésre törekvő, nyugatinak nevezett európai, modern világnézetū embert – aki Észak-Amerikát is a legnagyobb létszámmal népesítette be – meghatározóan az jellemzi, hogy gondolatai és egy „tézisre” adandó válaszai „nemmel", vagyis megkérdőjelezéssel kezdődnek. Ez a viszonyulása a dolgok mindenkori állásához. Ez képezi az általa kialakított életfelfogás és filozófia alapját, mely a tézis-antitézis ütköztetéséből létrejövő szintézisből következően az állandó változást célozza meg. Ebben főleg racionalizmusa, folyamatos megújulási készsége és kényszere a hajtóerő. Ez jellemzi művészi alkotásai létrehozásának folyamatát és karakterét is, mely elsősorban az „individualizmusra” épül. Sokrétű, magas szintű, fantasztikusan gazdag, az egész világon nyomot hagyó kultúrát hozott létre. A hagyományos világrendben élő keleti, ázsiai közösségek emberét a dolgok megítélésében az „igennel”, vagyis elfogadással kezdődő világfelfogás és viszonyítási alap jellemzi meghatározóan. Ez a „közösségben és közösségért” gondolkodásra épül. Fontos szerepe van benne a szűkebb, hagyományozott értékek tiszteletének, azok érintetlen megőrzése szándékának, a meditációnak, sőt a misztikus és ezoterikus kapcsolatok hitének. Ezek alapján élte és bontotta ki mérhetetlenül sokszínű művészetét. Ez nem kevésbé értékes és gyönyörködtető, elkerülhetetlenül lényeges eleme az emberiség kultúrájának.

Miért beszélek ezekről az életfelfogásbeli különbségekről e művészeti írásban?

Mert egy új tudományág, az etológia (mely az emberi viselkedés tudománya is) – vagy, ahogy az amerikaiak mondják, „behavior biology” – tudós képviselői „vészharangot kongatnak” a szellemi, morális változásra csak lassan képes emberiség és a szinte folyamatos hatványozódásban fejlődő tudomány feloldhatatlannak látszó ellentmondása és az ebből származtathatón megjelenő, vészterhes „víziók” okán. Szerintük az ember fizikai és szellemi léptékének megfelelő, előrevivő különleges eszmék és dolgok csak térben és mennyiségben limitált emberi környezetben és befogadható szintű időben voltak képesek létrejönni, és harmonikusan és szervesen az átfogható közösség működésébe beépülni. Mi több, értelmesen fejlődni: térben elszigetelve bár, vagy éppen emiatt gazdag, sajátos szellemi, kulturális és művészeti értéket létrehozni, mely elterjedve később az egész emberiség javára vált. Ezért fontosak tehát ma is a kisebb kolostori méretű alkotói helyek, melyekben a közvetlen kapcsolat okán térben és időben átfoghatók az információk és az átvehető feldolgozható tapasztalatok. Az általam az előzőekben önkényesen kiragadott két nagy kultúrkörön túl – nem beszélve például a déli, önálló fejlődésű és karakterű hatalmas afrikai és további, még létező – más kultúrák értékeinek megőrzése is természetesen fontos, az ember életminősége gazdagságának megmaradása érdekében.

A mai globalizálódó világban azonban úgy tűnik, a különböző kultúrákat a kiüresedés, leépülés, mi több, a pusztulás veszélye fenyegeti. Lassan átadják helyüket egy jelenleg a tömegek számára befoghatatlan és feldolgozhatatlan, felszínes, külsőségek és anyagi érdekek mentén szerveződő színvonaltalan egyformaság felé tartó világnak.

A történelmi léptékekben mérhetetlenül rövid idő alatt, az elmúlt néhány évtizedben szinte egy csapásra változott meg minden, mely annak eredménye, hogy az európai ipari forradalmat követően, a XVIII. – XX. században, különösen az Új világban a technológiák állandó megújulása, specializálódása következtében a racionálisan megoldható dolgok területén (a penicillintől az űrhajózásig) elképzelhetetlen fejlődés ment végbe. A XXI. században az egyoldalú tudományos eredmények által minden területen bekövetkező globalizációba azonban az emberiség az ennek megfelelő és elengedhetetlen szociális, morális és kulturális fejlődés nélkül lépett.

 

 

 

 

 

 

A népesedés átgondolatlan és szervetlen, exponenciális növekedése gazdasági tragédia felé sodorhatja a világot. A vizuális kommunikációs eszközök – váratlan és hihetetlen fejlődésük révén – a történéssel egy időben képesek az információk látható közvetítésére. De minden hasznuk ellenére ezek legtöbbször a társadalmak organikus tudományos és kulturális értékeit és történéseit összefüggéseikből kiragadva, a valóság teljességét csak imitálva mutatják be.

A látszólag mindenre kiterjedő és elérhető információhalmaz a dolgok továbbgondolására késztető tudás elsajátításának feleslegességét is sugallja. A hipnotikus képernyők elé kényszerített emberek társadalma egyre inkább különálló atomjaira esik, és így a morális gátak nélküli virtuális eszközök által akár menthetetlenül manipulálható. Ez beláthatatlanul végzetes szellemi és kulturális értékvesztéshez és elsekélyesedéshez vezethet.

 

 

 

 

 

 

 

A globalizáció csillogó, de törékeny ördögi spirálja a művészeti irányzatok kényszerű uniformizálódásának sokkoló veszélyét is hordozza. A művészet és annak lényegéről, szerepéről alkotott eddigi felfogásunk is meg lett támadva az új korszak virtuális világában, lassan csak a szórakoztató iparba való lesorolással. Pedig továbbra is a dolgok összefüggésének feltárása és értelmezése által létrejövő tudati és erkölcsi fejlődés, és a művészet az, ami az emberi lét értelmét adhatja.

A művészet a tudománnyal szemben, illetve mellett képes arra, hogy racionális bizonyítás nélkül is feltárja és megvilágítsa a dolgok lényegét, sőt arra is, hogy a katarzis által közvetítse azt a befogadó számára. Kiegészíti tehát a tudományt egy olyan világgal, mely csak az idealisták hite és a művészek intuíciója és képzelőereje által bejárható. A művészetnek ezen adottsága ellenére is most különösen védekeznie kell a kultúrák sokféleségének megmaradása érdekében, az elkerülhetetlen globalizáció káros hatásai ellenében.

Ezért lényeges most még inkább az azonos gondolkodású (mentalitású) művészek kisebb közösségeinek alkotó, szellemi összefogása, hasonlóan az egyetemi tudományos kutató intézetekhez, az akadémiai művészoktatás megújítását is beleértve. Mi erre tettünk kísérletet „ kolostorunkban”, bevonva a felsőfokú nemzetközi művészképzést közvetlenül a művésztelep professzionális mestereinek világába. Az új oktatási módszer kidolgozására és elfogadtatására azonban még nem állt rendelkezésre megfelelő idő az állandóan növekvő túlszervezettség és a demokráciákban természetes, hasznos, de néha pusztító politikai irányváltozások miatt.

A dolgok következményeit katasztrófák bekövetkezése nélkül összegezni nem hajlandó egoista embernek tehát szüksége van, szüksége lenne sok ilyen, a társadalmak által létében támogatott, a művészet kísérleti „kolostorának” nevezhető alkotótelepre szerte a világon, ahol a dolgok tartalmi lényegére figyelés és az ebből adódó elmélyült alkotás lehetősége is biztosított. Kellene, hogy létezzenek a kreatív művészeti műfajok minden ágában, melyek így bástyái lehetnének a sokszínűség nemcsak tárgyi, de mentális megmaradásának is.

A kolostori hasonlattal élve, nálunk már az elmúlt közel fél évszázadban – megérezve a hiányát valami fontosnak – a világ minden tájáról érkezett laikus testvérei, akadémiák szeminaristái, elhivatott szerzetes professzorai az agyag művészetének, éltek és alkottak együtt. Kulturális és személyes identitásukat megőrizve szoros együtt élésben vitatták, osztották meg, adták át egymásnak közvetlenül, ha nem is szándékosan, de a kolostori közösségi szellemnek megfelelve szerteágazó tapasztalataikat az emberi lét és a művészi alkotás valódi értelmének mikéntjéről és miértjéről.

Reményeink szerint értékmegőrzőként a miénk fennmaradhat még, és a most veszélyesen zavarosnak tűnő világ szelleme is kitisztul.

 

 

 

 

 

 

Az írás az „ARTA revista de arte vizuale” Bukeresti magazin felkérésére készült. Megjelent az ARTA nr.13, 2015 számában, román és angol nyelven.

Fotók: Miglinczi Éva

Tovább a galériába

További képek