Rebbenékeny árnyak- Szuppán Irén kiállítása

Szuppán Irén bölcsen, csendesen, szívfájdalom  nélkül vette tudomásul az új helyzetet és hamarosan megtalálta azt a forrást, amelynek jótékony „gyógyhatása” máig elevenen tartja  kompozícióit. A török vagy iráni szövőasszonyok mindennapi gyakorlatában használt, Távol-Keleten, de Dél-Amerikában is ismert  ősi technika ez,  ikat-nak nevezik. Az eredetileg színtelen láncfonalakat szövés előtt megfestik, a színes és  színtelen fonalak bonyolult összjátéka alakítja a mintát, a képet. Szuppán  e régi technikában  jóval többet látott, mint érdekes szövésmódot, kompozíciót alakító módszert. Általa új képi világhoz jutott, olyan területre, ahol a  korábbi művek  barátságos szófukarságának és gondosan mérlegelt szerkezeteinek helyét egy lágyabb, szelídebb természet veszi át. Itt  a fák, a vizek, a kertek zöldesen imbolygó, sötéten lélegző, különös atmoszférája veszi körül és változtatja anyagtalan jelenéssé a konkrét tárgyakat. Szuppán nagy találmánya, hogy  abban a remegő körvonalban, amellyel a fonál megrajzolja a motívumot;  felfedezte a recésen akadozva lüktető  forma – egy falevél, egy hal, egy  virág, egy fatörzs, egy vízhullám -   kifejezőerejét és szépségét. Elnézően mosolyog, ha a lakberendezők nyájas hirdetéseikben a modern bútorok divatos és nélkülözhetetlen huzataként ajánlják  az ikat- technikával készült egzotikus vásznakat. Számára az ikat  mást jelent: nem divat-kérdés, hanem egy művészpálya logikus állomása. Olyan kis univerzum, amelyben a kézzelfogható, megnevezhető tárgyak elveszítik plasztikusan térbe rajzolódó körvonalaikat, súlyukat, és mozgékony, rebbenékeny árnyakká válnak, körvonalaik remegve lebegnek a textil síkján, a színcsíkok könnyű futamként siklanak  fel és alá. Mintha titokzatos neszek kelnének útra a mélyből: megkezdődik – Tóth Árpád szavaival – „a dolgok esti lélekvándorlása”.