Kilencvenöt éve született és tíz éve halt meg Vecsési Sándor festőművész

Kilencvenöt éve, Nyergesújfalun született VECSÉSI SÁNDOR (1930-2015) Munkácsy-díjas festőművész, Érdemes Művész, aki tíz éve már nincs közöttünk. Szülőföldjét sosem felejtette el, nemcsak tárlatokat tartott Komárom- Esztergom megyében, hanem zsürorként, és a Kernstok Művészeti Alapítvány kuratóriumi tagjaként is tevékenykedett.

A XX. század második felének magyar képzőművészetében kevés alkotó van, akinek sikerült egy szűkebb-tágabb közösség értékrendjét olyan magas fokú, hiteles festői életműben összegeznie, mint Vecsési Sándornak.

A Gerecse-alji Nyergesújfalun született, szegénysorból. Helyben végezte elemi iskoláit, majd villanyszerelő-inas lett az Eternit gyárban. Innen került a vidéket felkaroló népi kezdeményezésekkel a Képzőművészeti Főiskolára Fónyi Géza és Bernáth Aurél keze alá. Az ötvenes évek festőakadémiája azonban nemcsak a legmagasabb szakmai képzés színtere volt, hanem a korabeli társadalom lenyomata is. Az itt eltöltött idő alatt Vecsési rádöbbent arra, hogy feloldhatatlan ellentét feszül az otthonról, szellemi útravalóként hozott értékek és a politika által kínáltak között. Az előbbit választotta, s ezzel megvetette művészi világképének alapjait. Bár tudta, hogy nem juthatott volna el idáig, ha nem változik az élet negyvenöt után – mégsem érezte magáénak a „fényes szellőket” futtató politikai rendszert.

1954-ben feleségül vette volt kolléganőjét, Bazsonyi Aranyt, akinek családját igazságtalanul kuláknak bélyegezték meg, s a művésznőt kizárták az akadémiáról. Házassága miatt Vecsési csak másodszori nekifutásra, 1956-ban vehette át festő-diplomáját.

A Derkovits-díj nyomán vezetője lett a Fiatal Művészek Stúdiójának.

Életművének két lényeges darabja is a hatvanas évekhez köthető. A Villanyszerelőben (leírókarton) foglalta össze a főiskolai évek világnézeti tanulságait: egy inast festett, aki királyként trónol a jövőt jelképező műszerek között. A képnek semmiféle aktuálpolitikai háttere nem volt, inkább a „fényes szellők” erkölcsi hátországára akarta felhívni a figyelmet – arra a társadalmi felemelkedésre, amely a mezítlábas hétköznapiságból kiemelte őt. Nem véletlen, hogy a 2018-ban rendezett „Keretek között” kiállítás a hatvanas évek egyik meghatározó darabjaként mutatta be a művet.

Az Ünnep már nemcsak egy életérzés megvallása. Az a közösség ugyanis, amely a két világháború között a magyar társadalom többségét adta, az ünnep szóban a munka szünetét jelölte meg, méghozzá nem az ünneplős, hanem a hétköznapi formájában, így az ünnep Vecsési számára, aki ebből a közegből érkezett, sem más, mint a dologidőt megszakító pihenés a ház verandáján. Már itt megfigyelhető az a tudatosság, amellyel a gyermekkor világát időtlenné teszi, s mint a múlt egy megbecsülendő darabját a jövő figyelmébe ajánlja. Az Alkony már festői eszközökkel kinyilvánított világnézet. A ház, melynek verandáján balról két, jobbról pedig egy alak ül annak a világnak az emléke, amelyből a festő jött, s hírt ad az utókornak létezéséről. Lírai összkép ez: ahogy a tornác oszlopai balról jobbra fokozatosan szűkülő térközökkel támasztják alá a ház ereszét, úgy halad az emberi élet a páros léttől az egyedül maradásig – egészen a nyitott pinceajtóig. Vecsési Sándor ilyen típusú képeivel a magyar festészetben már meglévő alföldi, illetve szentendrei háztípusok közé beillesztette a sajátját: a társadalmi osztály-megjelölés nélküli Szegényember házát.

A hatvanas és hetvenes években a világnézeti összefoglalók után felkutatta és felmutatta a gyermekkor értékközvetítő elemeit. Feleségét például a régi parasztszoba rekvizitumaival jellemezve vallott szemérmesen szépségről, szerelemről – nem felejtvén el a falon függő festett tükör egy részébe belefesteni önmagát (Otthon), aki részese volt a tárgyak által megjelenített egykori életnek, amelyről most feladata szerint az utókornak kell számot adnia. Sorba vette a gazdáinak halála után befalazott ablakokat, a málló házfalakban is felfedezhető régi pallérok keze nyomát, s a kapufélfába kapaszkodó öregasszony mögött a múló időt. Mindezt festői eszközökkel valósította meg, naturális ábrázolás helyett az ecset és a vászon sík felületéhez alkalmazkodó figuratív piktúra szabályainak betartásával.

Természetes módon kereste a vele hasonló gondolkodású művésztársakat. Patay Lászlóval, Szurcsik Jánossal, Somos Miklóssal, Batári Lászlóval a hatvanas évek közepétől fogva megpróbálták átlendíteni a magyar festészetet a szocreál kései és meddő szakaszán, egy általánosabb realista eszmény megvalósítását tűzve ki célul. A korabeli művészetpolitikában ez csak a Vásárhelyi Őszi Tárlatok védőszárnya alatt volt lehetséges. Ám hiába találtak rokonlélekre a város művésztelepén Kurucz. D. István, Szalay Ferenc, Németh József személyében, hiába nyomatékosították intézményi szinteken is, hogy Vásárhely nem pusztán csak az alföldi iskola déli vonulata, hanem több annál, törekvésük nemzeti jellege nyilvánvaló volt, ami az egyéni érdekek felé elmozduló kultúrpolitika ellenérzésével találkozott.

Nemcsak az Őszi Tárlatok, hanem gyakorlatilag minden hazai kollektív kiállítás beadója volt, művei nemzetközi megmérettetéseken is részt vettek (Velencei Biennálé, Fiatal Művészek Biennáléja, Párizs stb.), ahol díjakat is kapott (Nemzetközi Festészeti Triennálé I. díj, Szófia). Önálló tárlatot rendezett Németországban, Ausztriában. Itthon egyéni kiállítással szerepelt, többek között, az Ernst Múzeumban, a ráckevei Savoyai Kastélyban, a Műcsarnokban (gyűjteményes), a Csontváry Teremben, a Hatvani Galériában, a Vigadó Galériában stb. A Nemzeti Galéria mellett művei Európa és a világ számos közgyűjteményében szerepelnek (Drezda, Modern Képgaléria, Moszkva, Puskin Múzeum, Ermitázs).

A gyermekkor témakörébe foglalt közösségi világnézetét számos falfestménye őrzi az ország több pontján. Sgraffitoja van Oroszlányban, freskója Orosházán, pannója Zalaegerszegen megsemmisült, szekkója jelenleg is megcsodálható Kiskunfélegyházán, Vásárosnaményban, Gyönkön és Nyergesújfalun.

Szülőföldjét sosem felejtette el, nemcsak tárlatokat tartott Komárom Esztergom megyében, hanem zsűrorként, és a Kernstok Művészeti Alapítvány kuratóriumi tagjaként is tevékenykedett.

Amilyen tudatossággal próbálta megőrizni és továbbadni múltjának örökségét, olyan természetes gesztussal fordult az őt körülvevő közösségek felé, bárhová is vitte életútja. Számos barátra tett szert más művészeti ágak képviselőiből (Csoóri Sándor, Ágh István, Kiss Dénes, Tamás Menyhért, Utassy József, Szakonyi Károly, Praznovszky Mihály) – közülük többen verset írtak hozzá, tárlatát nyitották. Díszpolgárrá avatták Nyergesújfalun, Dömsödön, Pusztahencsén, képeinek jelentős részét adományozván falvaknak, városoknak (Dömsöd, Kölesd, Ráckeve, Nyergesújfalu). Feleségével együtt nemcsak életművüket, hanem tulajdonuk nagy részét is odaadományozták, így pl. dömsödi házukat a helyiség önkormányzatára bízták.

Tovább a galériába

A fotók Vecsési Sándor 85. születésnapjára rendezett emlékkiállításon készültek a nyegesújfalui Kernstok Galéiában.

Fotó:  MTI/ Kleb Attila, Miglinczi Éva

Műtárgyfotók forrása: Fecske András és Vecsési Sándor honlapja

Főkép: Requiem, 1990

Szövegközi képek: Arany és én,  plextol, o. f., 120x80 cm, 1974 (Maricsek Lászlóné), Alkony, o. f., 80x140 cm, 1979 (Nyergesi László), Otthon, pl.v. 100x120 cm, 1974 (műv. tul.), Vecsési Sándor Munkácsy-díjas festőművész az Apa és fia című festményével az Ernst Múzeumban 1987-ben megrendezett életmű-kiállítására készülve,  Ünnep,  o. v.  60x80 cm, 1962,

Galéria képei: GaléraVillanyszerelő, p.o. 140x70 cm,1965 ( Tornyai jános Múzeum), Tavasszal Kurdon, o. f.,  85x110 cm, 2005, Fecske András- Vecsési Sándor monográfia

 

 

 

 

További képek